Vlagyimir Szorokin: 23 000
Régen olvastam már könyvet ennyire naiv szemmel, mindenféle előzetes elképzelés nélkül. Szorokin nevét persze hallottam már, találkoztam a könyveivel a boltokban, de fogalmam sem volt, miket ír és hogyan, ám amikor lehetőséget kaptam, hogy elolvassam ezt a könyvét, természetesen nem mondtam nemet, annak ellenére, hogy a 23 000 a Jég-trilógia zárókötete, én pedig nem ismerem az első kettőt. A fülszöveg mindenesetre biztosított róla, hogy a könyv az első két rész ismerete nélkül is élvezhető, úgyhogy nem aggódtam – viszont egyáltalán nem tudtam, mire számítsak, hiszen a fülszöveg is inkább rejtélyes, mint informatív.
Ennek megfelelően a regény első 70-80 oldalát bizonyos kétségek között olvastam, nem tudtam az eseményeket és a karaktereket kontextusba helyezni, és jobbára csak frusztrálódtam. Aztán egyszer csak sikerült elkapnom a történet fonalát, és onnantól már könnyen ment az olvasás.
A történetről a spoilerveszély miatt nem akarok sokat mesélni, a lényeg a következő: adott egy szektaszerű, erősen militáns társaság, a Fény Testvérisége, amelynek célja, hogy 23 000 tagot összegyűjtve egy nagy Kört alkosson, a Körben a Testvérek szíveit egyesítse, s ezzel örökre megszabaduljon az alantas földi léttől. A Testvériség meglehetősen brutális módon avatja fel a reménybeli új tagokat: a szertartásba sokan belehalnak, mások életre szóló traumákat és sebhelyeket szereznek, akiknek pedig megszólal a szívük, a Testvériség tagjaivá válnak. A 23 000 története a Testvériség utolsó néhány tagjának megszerzéséről, a végső Átalakulásra való készülődésről, majd a nagy eseményről magáról szól, s bár látszólag ez egy kerek egész, a regény mégis lezáratlan marad, s az utolsó fejezetet én kicsit idétlennek, sőt giccsesnek éreztem.
Ha a konkrét történettől eltekintünk, a regény értelmezhető az emberiség kritikájaként: a Fény Testvéreinek éles kék szemében az emberek puszta „húsrobotok”, akik értelmetlen, ám lázas tevékenységgel töltik napjaikat, mániákusan szaladgálnak egyik helyről a másikra, s az egyetlen céljuk az életben, hogy a testük kényelemben legyen. Ehhez képest a Testvérek egymás között végtelenül kifinomultak, a szívükkel figyelnek egymásra, gyámolítják és megértik egymást, ha viszont a Testvériség céljainak eléréséről van szó, rendkívül céltudatosan és kíméletlenül viselkednek.
A dőlt betűzés nem véletlen, hiszen a Testvériségről és a szertartásaikról szóló fejezetek bővelkednek az efféle kiemelésekben, amiben remélem, okkal vélek némi iróniát felfedezni: legalábbis nem akarom elhinni, hogy valaki képes legyen oldalanként akár 15-20 dőlt betűs szót is leírni az irónia legcsekélyebb szándéka nélkül. Tehát ha helyesen látom a dolgokat, akkor a regényben az emberiség és a Fény Testvérei is megkapják a magukét, s Szorokin egyik csoportot sem állítja be egyértelműen jónak vagy rossznak. (Bár a regény nem foglal állást egyik oldal mellett sem, én személy szerint bármikor a húsrobotok gyengeségét és kaotikus életét részesíteném előnyben a Testvériség hideg embertelenségével szemben.)
Egyébként mellékesen abba is érdemes belegondolni, hogy kikből áll a Testvériség. Itt valószínűleg jól jönne, ha ismerném a trilógia első két részét is, de pusztán a 23 000 alapján olyan érzésem van, mintha a Testvériség elsősorban a valamilyen módon sérült emberek között találná meg a tagjait. A regény pl. rögtön egy mentálisan zavart kisfiú elrablásával kezdődik, s a későbbiekben is vannak utalások arra, hogy a tagok között számos nem teljesen egészséges ember van. Az ebben rejlő esetleges implikációk végiggondolásától ebben a posztban eltekintek, mindenesetre érdekes jelenségről van szó.
Az események megjelenítéséhez a regény igen hatásos, különleges és sokszor durva képeket használ. Például ezelőtt sosem olvastam még olyasmit, hogy valaki tarkójába nagy erővel becsapódjon egy galamb, s a jégkalapácsok vagy a kutyatetemekből hasított szíjak készítése is hasonlóan egyedi és emlékezetes. A rémálomszerű képekhez szorosan kapcsolódik az is, hogy a regényben sokszor igen nehéz a valóság és az álom / képzelet közötti határokat meghúzni, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy a 23 000 többféle értelmezést tesz lehetővé. Ha nem lenne a befejezés, azt mondanám, hogy ez egy igen jó regény, így viszont maradtak bennem kétségek, amelyeket talán csak az előző két kötet elolvasásával lehetne feloldani.
A könyvet köszönöm szépen a Gondolat Kiadónak.
