Raymond Federman: Mosolyregény - Smiles on Washington Square
A Mosolyregényről egy 1945 utáni amerikai irodalom-szemináriumon hallottam először pár évvel ezelőtt, kíváncsi lettem rá, s amikor egyszer megláttam a könyvet egy antikváriumban, gyorsan meg is vettem, aztán valamiért mégsem olvastam el jó sokáig. Most viszont ismét posztmodern kedvemben voltam, és a Mosolyregény jó választásnak tűnt. És tényleg az volt.
Bár a könyv hátsó borítója nagyjából az egész „történetet” elmeséli, én ezúttal nem leszek ilyen kíméletlen: legyen elég annyi, hogy a regény egy szerelmi kapcsolat alakulását írja le. A két főhős, Moinous és Sucette a szerelmek minden jellegzetes szakaszát átéli, az első félénk egymásra mosolygástól kezdve a meghitt viszonyig és még tovább.
Ez azonban csak a kezdet, a történet szinte lényegtelen is, s amiatt még nem lenne érdemes elolvasni a könyvet, főleg mivel ez nem az a regény, amibe az olvasó igazán beleélheti magát: a szerző gondoskodik róla, hogy olvasás közben végig tudatában legyünk a történet fikció voltának.
Ami miatt érdemes elolvasni a Mosolyregényt, az a stílus, a különleges időkezelés, a játékosság, az irónia, s az a mód, ahogy a könyv megjeleníti a valóság, a fikció és a képzelet egymásra hatását. Például: Moinous és Sucette egy Washington téri tüntetésen találkoznak először, egymásra mosolyognak, de nem beszélnek egymással. Sucette aztán hazamegy, s az éppen készülő, önéletrajzi ihletésű novellájába beleszövi a kedves mosolyú idegen alakját, kitalálja, hogy a férfi bizonyára francia, és megalkotja egész múltját és személyiségét. Nevet is ad neki: ő Moinous. Aztán amikor Moinous és Sucette a „valóságban” is találkoznak, a lány mesél a fiúnak a készülő novelláról, s a fiú azt mondja, akkor az ő neve ezentúl Moinous lesz, és nem árulja el a valódi nevét.
S ez csak egyetlen, nagyon is egyszerű példa arra, hogy a Mosolyregény hogyan keveri a valóság, a fikció és a fikción belüli valóság különböző rétegeit. Federman viszont még ennél is továbbmegy: az egész történetet feltételes módba helyezi, s a legegyszerűbb események valóságtartalmát is kétségessé teszi. Az egyetlen nagyjából biztos pont a regényben az a márciusi (vagy februári?) délután, amikor Moinous és Sucette először egymásra mosolyogtak, majd mentek tovább a dolgukra.
Egyébként szerintem zseniális és nagyon ironikus, hogy a hangsúlyozott fikcionalitás, a könyvet átható talán-meg-sem-történt érzés és az idősíkok folyamatos váltogatása ellenére minden lényegeset (és sok banális részletet is) megtudunk a két főhős múltjáról, jelleméről és a viszonyuk alakulásáról: tudjuk például, hogy a kapcsolat elején Sucette 42 napig nem volt hajlandó lefeküdni Moinous-val, látjuk a pár első veszekedését és az együtt ünnepelt születésnapokat is.
Számomra olyan ez a regény, mintha a szerző valami nagyon szövegszerű szöveget kívánt volna írni, de közben megalkotott egy sablonos, teljesen hétköznapi szerelmi történetet is, amelynek a darabkáit ugyan jól szétszórta a regényben, de ha valakit csak a mese érdekel, könnyen megtalálhatja és összerakhatja a darabokat, az iróniát meg tetszés szerint figyelmen kívül hagyhatja.
Én az efféle könyvek miatt szeretem a posztmodernt: a Mosolyregény megadja a sokféle értelmezés szabadságát, reflektál a világra és önmagára, játékos stílusú, látszólag szinte túl egyszerű, de közben nagy odafigyelést igényel, és igen élvezetes.
A poszt angol verziója itt található.
