Ezt a regényt talán sohasem olvastam volna el, ha nincs Levéltáros, aki ugyan nem a könyvesblogok területén tevékenykedik, ám ért a könyvekhez, és nem mellesleg igen jól ír. Ő említette nemrég Mikael Niemi nevét egy hozzászólásában, én meg kíváncsi lettem, hogy kicsoda Niemi és mit írt, s aztán némi előzetes tájékozódás után el is olvastam a regényét. S most csak azon csodálkozom, hogy hogyan és miért maradt ki eddig ez a könyv is az életemből – egyébként nem először érzek így, mióta tart az új keletű skandináv / észak-európai mániám.

Mostanában Erlend Loe hatására kíváncsi lettem mindenféle skandináv és egyéb észak-európai ország irodalmára, s ez az észt regény is érdekesnek tűnt azok alapján, amit itt írtak róla, így hát elolvastam. Mielőtt elkezdtem volna, többször átfutottam a fülszöveget, nézegettem az illusztrációkat, elolvastam néhány mondatot innen is, onnan is, és kialakult bennem egy előzetes elképzelés, amire a regény aztán hamar rácáfolt. Azt gondoltam ugyanis, hogy a könyv vagány, nagydumás lazafiúkról szól majd, akik azt gondolják, hogy úgy vehetnek elégtételt a sérelmeikért s úgy űzhetik el legjobban az unalmukat, ha öncélúan erőszakoskodnak és piti kis bűntetteket követnek el, mindezt azonban igazából játéknak és puszta erőfitogtatásnak tekintik. Mint kiderült, nem erről van szó.

A Dopplerről és az Utak királyáról szóló lelkes bejegyzéseim alapján szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy megszerettem Erlend Loe-t és nagyon vártam, hogy újabb könyvét olvashassam. A Naiv.Szuper.-t a másik két könyvhöz hasonlóan fülig érő szájjal olvastam, azzal a különbséggel, hogy Loe ebben a regényben nem gúnyos vigyorra vagy hangos vihogásra, hanem szelídebb mosolyra fakasztott.

Az Egy tenyér ha csattan azok közé a regények közé tartozik, amelyeket akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Pedig nem tartozik az életemet meghatározó remekművek közé, nem formálta át gyökeresen a világnézetemet, és még azt sem mondanám, hogy Burgess utánozhatatlan, magával ragadó, hibátlan, zseniálisan kigondolt történettel örvendeztet meg. Ami miatt mégis ámulattal olvasom ezt a könyvet újra és újra, az a narrátor személye és az értetlen, nemtörődöm és ostoba iskoláslány-mód, ahogyan a történetét előadja.

Szeretem McEwant. Nem szívesen olvasnám el két könyvét gyorsan egymás után, de szerencsére nem is kényszerít erre senki, úgyhogy mindig pár hónap (vagy év) kihagyással fogok bele egy-egy újabb művébe, amikor úgy érzem, készen állok arra a nem mindennapi élményre, amit nagyjából minden könyve jelent számomra. A Comfort of Strangers (magyarul: Idegenben) is már néhány hónapja várta, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek, és a hangulat végül meg is érkezett.

Kétszer is olvastam ezt a regényt gimnazista koromban, bár nem tudnám megmondani, miért figyeltem fel rá először, csak abban vagyok biztos, hogy nem a rém ronda borító és a semmitmondó fülszöveg keltette fel az érdeklődésemet. Mindenesetre elolvastam, és a mű egycsapásra tizenéves korom egyik kedvencévé vált. Akkoriban elvarázsolt a párizsi atmoszféra, amely a regényből árad, (s amelyről nem tudom, mennyire autentikus, mert sosem voltam Párizsban) és nagyon tetszett az is, ahogy Maugham szembeállította egymással a naiv, kedves, gyerekes főszereplő, Charley védett és boldog angol életét a párizsi eseményekkel. Mindemellett pedig (elég rossz szó, de) imádtam Charley barátjának, az ellenszenves, világuralmi terveket szövögető, kíméletlen és cinikus Simonnak az alakját is.

Valamikor gimnazista koromban olvastam először az Iszonyt, de már nem emlékszem, hogy hogyan került a kezembe, csak azt tudom, hogy nem kötelezőként, mert arra viszont határozottan emlékszem, hogy magyarból sosem jutottunk el addig, hogy belemélyedjünk a 20. század irodalmába, úgyhogy valószínűleg csak kíváncsiságból olvastam el ezt is, talán kicsit túl fiatalon. Nem tudom, mennyit érthettem meg tíz évvel ezelőtt ebből a könyvből, mert az biztos, hogy akkoriban jóformán semmi tapasztalattal nem rendelkeztem az itt megjelenített emberi viszonyok meg érzelmek terén, de az biztos, hogy az Iszony nagyon erőteljes, sötét és letaglózó élményként maradt meg bennem. (Lehet persze, hogy nem is muszáj a megfelelő tapasztalatokkal rendelkezni bizonyos könyvekhez, mert a könyv maga pótolni tudja a tapasztalatot.) Mindenesetre régóta terveztem az újraolvasását és most, hogy befejeztem a könyvet, csöppet sem csökkent a bámulatom és még mindig remekműnek tartom.

A Doppler annyira tetszett, hogy egyértelmű volt, hogy a folytatást is el kell olvasnom, annak ellenére, hogy úgy hallottam, a második rész nem ér fel az eredetivel és nem is igen hasonlít rá. A hasonlóság tényleg nem számottevő, az Utak királya pedig máshogyan és egy kicsivel kevésbé szórakoztató, mind a Doppler, de így is bőven megéri a rászánt időt.