Erlend Loe: Doppler, az utak királya
A Doppler annyira tetszett, hogy egyértelmű volt, hogy a folytatást is el kell olvasnom, annak ellenére, hogy úgy hallottam, a második rész nem ér fel az eredetivel és nem is igen hasonlít rá. A hasonlóság tényleg nem számottevő, az Utak királya pedig máshogyan és egy kicsivel kevésbé szórakoztató, mind a Doppler, de így is bőven megéri a rászánt időt.
Amellett, hogy az Utak királya valójában nem is Dopplerről, hanem két svéd nyugdíjasról, a lázadó, felforgató szellemiségű, elképesztő mennyiségű füvet elszívó Maj Brittről és az egészséges életmód, valamint a madármegfigyelés elkötelezett hívéről, Von Borringról szól, s Doppler leginkább mint közvetítő vagy tanítvány tűnik fel kettőjük között, a legfeltűnőbb különbség az első részhez képest a narráció megváltozása.
Míg a Dopplerben a főhős E/1-ben kritizált, háborgott, okoskodott és szórakoztatott, itt kapunk egy mindentudó, olvasóbarát, kedvesen ironikus, szelíd és játékos kedvű narrátort, aki E/3-ban ír hőseiről, s közben arra is talál időt, hogy magáról meséljen, megszólítsa a kritikusait és az olvasóit, recepteket írjon, elmerengjen a szöveg szöveg voltáról és az esetleges filmváltozatról, amely a könyvből készülhetne, vagy éppen mintegy mellékes kitérőkben megmagyarázza a történet bizonyos elemeit, amelyekről az olvasó esetleg azt gondolhatja, hogy nem egyeztethetőek össze a főhősök jellemével. Én mindig nagyon élvezem, amikor a szerző/narrátor kibeszél a szövegből, az Utak királyának narrátora meg annyira szimpatikus, közvetlen, elmélkedős figura, hogy nekem ő volt kedvenc karakterem a könyvben, úgy önmagában is, meg Doppler viszonylagos jelentéktelensége miatt is.
Doppler ugyanis nem sokat és nem hangsúlyosan van jelen a szövegben, inkább csak asszisztál a két új főhős hobbijaihoz: először együtt füvezik és bulizik Maj Brittel, majd Von Borring házában tanulja a cserkésztörvényt, a madárlesést és a csomókötés rejtelmeit, s bár időnként kapunk pár oldalnyit az első részben megismert Dopplerből, ez valahogy mégsem az igazi. Mintha azzal, hogy Doppler elhagyta Norvégiát, automatikusan védekező pozícióba kényszerült volna. Míg Oslóban ő volt a társadalmi berendezkedésre fittyet hányó vagány, addig itt egészen elhalványul a két mániákus nyugdíjas mellett, és szerintem nagyon beszédes pl. az a jelenet, amikor Doppler és Maj Britt Norvégiát és Svédországot hasonlítják össze és Doppler mindenáron megpróbálja megvédeni a hazáját, amelyet korábban oly kiábrándultan és megcsömörlötten hagyott ott.
Az új főszereplők különben nem lopták be magukat a szívembe, szórakoztatóak persze, de túlzásba viszik a mániáikat, s míg az első rész Dopplere könnyen csábított azonosulásra, Maj Britt és Von Borring túlságosan karikatúraszerűek ahhoz, hogy szívesen beléjük éljem magam vagy szimpatikusnak találjam az életvitelüket, így inkább csak mosolyogtam rajtuk.
A regény cselekménye egyébként viszonylag lényegtelen és véletlenszerű eseményekből épül fel, s a narrátor is bevallja, hogy ez nem a könyv, amelyben a történet a lényeg vagy amelyben a szálak valami drámai végkifejlethez vezetnek, amely utólag mindent megmagyaráz és új jelentést ad az előzményeknek. Az Utak királya sokkal inkább a szerző/narrátor kísérletezéseinek terepe, mint hagyományos regény, de a sok kiszólogatás meg kitérő ellenére sem válik idegesítően posztmodernné, hanem végig szerethetően posztmodern marad, már csak azért is, mert Loe még a posztmodernkedést is ironikusan űzi, s ugyanúgy, ahogy a Doppler narrátora, az Utak királyának narrátora sem veszi túl komolyan magát, s az eredmény egy vicces és némi szelíd társadalomkritikával fűszerezett regény, amelyet ugyan nem vihogtam végig, mint a Dopplert, de mindenesetre végigmosolyogtam, és szerintem ez sem kevés.
