Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan - One Hand Clapping
Az Egy tenyér ha
csattan azok közé a regények közé tartozik, amelyeket akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Pedig nem tartozik az életemet meghatározó remekművek közé, nem formálta át gyökeresen a világnézetemet, és még azt sem mondanám, hogy Burgess utánozhatatlan, magával ragadó, hibátlan, zseniálisan kigondolt történettel örvendeztet meg. Ami miatt mégis ámulattal olvasom ezt a könyvet újra és újra, az a narrátor személye és az értetlen, nemtörődöm és ostoba iskoláslány-mód, ahogyan a történetét előadja.
A regény az 50-es évekbeli Angliában játszódik, egy Bradcaster nevű átlagos városban. Itt éli egyszerű, kellemes életét Janet és Howard Shirley, a fiatal házaspár. Legfeltűnőbb jellemzőjük, hogy semmivel sem tűnnek ki az átlagból, a kor és a környezet, amiben élnek, teljes mértékben meghatározza az életüket: tanácsi bérleményben laknak, rendesen eljárnak dolgozni, délben meleget esznek, mert az úgy szokás, esténként pedig bevackolódnak a tévé elé, és a maguk módján élvezik az életüket.
Egyvalami azonban mégis kiemeli a párt az átlagból, mégpedig Howard „fényképező agya”, vagyis hihetetlen vizuális memóriája, amelynek segítségével a férfi rengeteg pénzt nyer, s elhatározza, hogy a lehető legjobban kihasználja a pénz által nyújtott lehetőségeket és szabadságot, majd levonja a megfelelő következtetéseket.
Bár a történet hőse Howard, az eseményeket a feleség elbeszéléséből ismerjük meg, Janet pedig (látszólag) semmit nem tudó, semmit nem értő narrátor: rettenetesen sekélyes, üresfejű, csinos nőcske, aki azonnal megveszi a legújabb fajta csokis kekszet, mert látta a reklámban; aki a kritikus pillanatokban azon gondolkodik, hogy rakni kéne a tűzre vagy inni kéne egy teát; s akinek akkor jönnek elő az anyai ösztönei, amikor a tévében lát egy szívszorító anya-baba jelenetet. Janet a tévé, a reklámok, a női magazinok és az általános elvárások által tökéletesen kondicionált nő, amolyan 50-es évekbeli Cosmo-lány.
S nemcsak a szépség rejlik a szemlélő szemében, hanem a tanulság is: Janet képtelen ésszel fölérni Howard szokatlan gondolatait, motivációit és tetteit, s ennek megfelelően csak annyi telik tőle, hogy úgy véli, szegény Howardnak bizonyára megártott az ő fényképező agya, és részéről ennyivel el van intézve a dolog. S bár kétségtelen, hogy Janet meglehetősen csekély értelmi képességekkel bír, furcsa módon az ő értetlen reakciói Howard terveire mégiscsak jogosak és elfogadhatóak. Olvasóként ugyan világos, hogy mi ellen szeretne lázadni Howard, a férfi tettei így is fölöslegesnek és hatástalannak tűnnek, így hát nem csoda, hogy Janet számára még nagyobb rejtély, hogy mit miért csinál a férje.
Egyébként Janet szerintem korántsem olyan ostoba, mint amilyennek tűnik. Annak ellenére, hogy szókincse, éretlensége, vágyai, nézetei, érzelmei és reakciói mind a tévé hatását mutatják, érdemes megfigyelni, hogy a lány folyamatosan reflektál önmagára: a műveletlenségére, az egyszerűségére, arra, hogy a csinossága miatt nem kell okosnak is lennie, mert a férfiak így is szeretik, vagy éppen arra, hogy mennyi ostobaság megy a tévében. Nekem úgy tűnik, hogy Janet tisztában van az erősségeivel és a számos korlátjával, s a regény végén még arra is képessé válik, hogy maga vegye kézbe az irányítást és a saját kedvére alakítsa az eseményeket.
S számomra ez a regény legijesztőbb és legszatirikusabb gondolata: hiába érthető Howard elégedetlensége és suta kitörési kísérlete, a Janet-féle magabiztos, öntudatos, korlátolt, de csöppet sem veszélytelen emberek végül elérik, hogy a kísérlet ne sikerüljön, s a világ az általuk kedvelt biztonságos, langyos hely maradjon.
