Legalább tíz éve, hogy láttam a regényből készült filmet, s már akkor elhatároztam, hogy egyszer szeretném megismerni az eredeti művet. Mostanra ugyan nem sok emlékem maradt a filmből, csak valami különleges hangulat rémlett halványan, de amikor megláttam, hogy megjelent magyarul a regény, rögtön tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Ám a könyv nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, s ennek okait természetesen nem tartom titokban.

Régóta nézegettem ezt a regényt a könyvesboltban, akárhányszor arra jártam, megakadt a szemem a borítóján, aztán egy idő után már le is vettem a polcról, megnéztem, hogy miről szól, most pedig végre el is olvastam. Először féltem a könyvtől, mert a fülszöveg alapján azt képzeltem, hogy a történet követhetetlenül szerteágazó, a nyelvezet meg frusztráló és/vagy érthetetlen lesz, és bár némely félelmem beigazolódott, mégis érdekes olvasmányélménnyel gazdagodtam.

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit Byatt-től. Elsősorban a Mindenem (Possession) című regényére lettem volna kíváncsi, de azt többször is pont elvitték az orrom elől, így aztán azt gondoltam, olvasok valami mást addig, amíg végre sikerül hozzájutnom ahhoz, amit igazából szeretnék. Így került a kezembe ez a könyv, amely ugyan egy tetralógia negyedik része, de a hátsó borító biztosított róla, hogy önmagában is olvasható, ezért nem zavartattam magam attól, hogy az első három részt nem ismerem. És tényleg, az cseppet sem volt zavaró, hogy nem ismertem az előzményeket és a karakterek hátterét, ehelyett viszont volt más, ami zavart.

Én megadtam az esélyt Palahniuknek. Kíváncsi voltam, mit tud ez az ember, hogy annyian dicsérik, szerettem volna, ha engem is megdöbbent, világosságot gyújt bennem, nagy igazságokra vezet rá, önmagammal való szembenézésre késztet, stb. És igazából nem is indult rosszul a vele való kapcsolatom. A Harcosok Klubjának filmváltozatát tizenévesen láttam először, amikor nagyon is nyitott voltam mindenféle felforgató és társadalomkritikus gondolatra, s ennek megfelelően viszonyultam a filmhez. Azt tudtam, hogy a film alapja egy regény volt, és szívesen el is olvastam volna, mégis évek teltek el, mire végre a kezembe került az első Palahniuk-könyvem, ami nem volt más, mint a Haunted című novellafüzér. Kicsit tartottam a könyvtől, mert előtte olyasmiket olvastam róla, hogy a szerző felolvasóestjein rendszeresen megesik, hogy néhányan elájulnak a hallgatók közül, mert nem bírják a könyv borzalmait. Nem attól féltem persze, hogy ez velem is megtörténhet, inkább attól, hogy ezek a hírek csak hatásos marketingfogásként funkcionálnak, és a könyv nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet. Ebben szerencsére tévedtem, a Haunted valóban sokkolt, mellbe vágott, elgondolkodtatott, megnevettetett és megborzongatott.

F-Andi blogján olvastam először erről a könyvről, s az ő posztja rögtön kíváncsivá tett. Utána pár héten keresztül folyton szembetalálkoztam a regénnyel a könyvesboltokban, és végül nem tudtam (és nem is igazán akartam) ellenállni neki, úgy éreztem, valami nagyon érdekesről maradok le, ha nem olvasom el mihamarabb. Így hát elolvastam. Nem tartott sokáig, egyetlen délután elég volt hozzá, és örülök, hogy rászántam az időt. A továbbiakban spoilerek is előfordulnak a szövegben, óvatosan olvassátok.

Pár éve gyakran találkoztam a regénnyel a könyvesboltokban, ám a sokat kritizált borítója engem is megzavart, és egyszer sem éreztem késztetést, hogy a kezembe vegyem a művet, egészen egy-két héttel ezelőttig, amikor a Molyon belebotlottam vargarockzsolt értékelésébe és idézeteibe, és rájöttem, hogy ez olyasmi, ami engem is érdekelhet. A gondolatot magamhoz képest meglepően gyorsan tett (olvasás) követte, és hamar kiderült, hogy a könyv minden előzetes várakozásomnak megfelel és még túl is megy rajtuk.

A 49-es tétel olvasása utáni rettentő lelkesültségemben kellemes meglepetésként ért, amikor véletlenül kiderült, hogy az egyik munkatársam rendelkezik a Slow Learner egy példányával, és örömmel fogadtam az ajánlatát, hogy kölcsönadja nekem. A kötet Pynchon öt korai novellájának a gyűjteménye, és örültem, hogy végre megismerhetem ezeket az írásokat, mert az Entrópián kívül Pynchon más novelláját még nem volt alkalmam elolvasni, és egyébként is érdekelt, hogy miket és hogyan írt a szerző a pályája elején.

Nem tudom már, hogyan és mikor került a birtokomba a regénynek ez a rendkívül csúnya, s ráadásul a történethez alig kapcsolódó borítójú példánya, mindenesetre a címlap meg a fülszöveg nem hozta meg a kedvemet az olvasáshoz. Aztán egyszer egy tanulós vizsgaidőszaki nap estéjén pihenésképpen valami könnyen befogadható olvasmányra vágytam és a kezembe akadt a Holtsáv. Utána már csak arra emlékszem, hogy reggelig olvastam, amíg a végére nem értem, és azóta is ez az egyik kedvencem Kingtől, amit most, azt hiszem, harmadszor olvastam újra, s a lelkesedésem töretlen.

A Vak bérgyilkos a múlt héten olyan nagy élményt nyújtott, hogy úgy éreztem, egy darabig nem szívesen kezdek más könyvbe, mert úgysem lesz olyan jó, viszont valamit persze olvasni akartam, olyasmit, amiről tudom, hogy nem okoz csalódást, Salinger műveit meg egyébként is bármikor szívesen előveszem, így aztán újraolvastam ezt a könyvét. S bár még mindig nagyon jónak tartom ezt a két írást, némi kritikát és az olvasásukra vonatkozó jótanácsot azért megfogalmaztam magamban olvasás közben.

Nem sokat tudtam és most sem tudok sokat Tibor Fischerről, néhány éve találkoztam ugyan valamelyik magyarul is megjelent könyvével a könyvesboltokban, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Aztán tavaly egy alkalommal megláttam ezt a regényt a szokásos Bookstation-böngészés közben, és valamiért megakadt rajta a szemem. Azt hiszem, először a borító tetszett meg, aztán a fülszöveg, és gondoltam, egy olvasást biztosan megér ez a könyv. És valóban: egyet megér, de többet nekem biztosan nem, amit sajnálok egy kicsit, mert a történet nagyon ígéretesen indul és olyasmiről mesél, amivel könnyen tudok azonosulni, csak aztán menet közben valahol túl kaotikussá és számomra érthetetlenné válnak a dolgok, és az élvezetnek annyi.