A. S. Byatt: A Whistling Woman
Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit Byatt-től. Elsősorban a Mindenem (Possession) című regényére lettem volna kíváncsi, de azt többször is pont elvitték az orrom elől, így aztán azt gondoltam, olvasok valami mást addig, amíg végre sikerül hozzájutnom ahhoz, amit igazából szeretnék. Így került a kezembe ez a könyv, amely ugyan egy tetralógia negyedik része, de a hátsó borító biztosított róla, hogy önmagában is olvasható, ezért nem zavartattam magam attól, hogy az első három részt nem ismerem. És tényleg, az cseppet sem volt zavaró, hogy nem ismertem az előzményeket és a karakterek hátterét, ehelyett viszont volt más, ami zavart.
A történetet ezúttal nem részletezem, mert a regény olyan sok szálon fut, hogy azt képtelen volnék röviden összefoglalni. Az egyik fő szálon Frederica Potter életének és tévés karrierjének alakulását követhetjük nyomon a 60-as évek Angliájában (ő egyébként az egész tetralógia egyik főszereplője), egy másikon a yorkshire-i egyetemen zajló viharos eseményeknek lehetünk szemtanúi, illetve van egy igen hangsúlyos vallási-pszichológiai vonulata is a regénynek, amely a rendkívül karizmatikus próféta-alak, Josh Lamb körül bonyolódik. És ezek még csak a főbb szálak voltak.
Azt hiszem, ebből már sejthető, hogy a Whistling Woman nem éppen a strandra vagy az orvosi váróba való olvasmány. Már az események követése sem mindig egyszerű, de ami ezt igazán nagy összpontosítást igénylő könyvvé teszi, az a rengeteg filozófiai, vallási, természettudományos, irodalmi és pszichológiai fogalom és fejtegetés. Kétségtelen, hogy Byatt nagyon alapos kutatómunkát végzett írás közben, és úgy érzem, ebben a könyvben semmi sincs csak úgy véletlenül, de engem egy idő után fárasztott az a rettentő nagy intellektualitás, ami a regényből áradt.
Az eddigi posztjaimból szerintem kiderül, hogy nincs bajom azzal, ha gondolkodni kell olvasás közben, de a Whistling Woman kicsit messzire ment. Ahogy a könyv borítója is mondja, ez a „testet öltött ideák” regénye, s ez olyannyira így van, hogy a karakterekre nehéz emberként tekinteni, mert mindannyian valamiféle vallási vagy tudományos eszme megtestesítői, tehát voltaképpen csak a szimbólumai valaminek, nem pedig hús-vér alakok.
Mindezek ellenére egyébként nem untam vagy utáltam a regényt, sőt, a megfelelő hangulatban még bele is tudtam élni magam, és voltak olyan pillanatok olvasás közben, amikor a karakterek folyamatos intelligens eszmecseréi és elmélkedései felvillanyoztak és elbűvöltek, összességében mégis azt gondolom, hogy a Whistling Woman túl nehéz, túl sok, és nem biztos, hogy megéri azt az időt és főleg azt a koncentrált figyelmet, amit az elolvasása igényel.
