J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok - Seymour: Bemutatás
A Vak bérgyilkos a múlt héten olyan nagy élményt nyújtott, hogy úgy éreztem, egy darabig nem szívesen kezdek más könyvbe, mert úgysem lesz olyan jó, viszont valamit persze olvasni akartam, olyasmit, amiről tudom, hogy nem okoz csalódást, Salinger műveit meg egyébként is bármikor szívesen előveszem, így aztán újraolvastam ezt a könyvét. S bár még mindig nagyon jónak tartom ezt a két írást, némi kritikát és az olvasásukra vonatkozó jótanácsot azért megfogalmaztam magamban olvasás közben.
A két írás a Franny és Zooey-ban és néhány novellában már megismert Glass család életébe nyújt újabb bepillantást, s a történetek főalakja ezúttal a legidősebb Glass fivér, Seymour, aki a család legkarizmatikusabb, legtitokzatosabb és legelmélyültebb tagja.
Úgy érzem egyébként, hogy igazából a Franny és Zooey is Seymourról szól, hiszen az általa képviselt tudás és világnézet olyan mély nyomokat hagyott az ifjabb testvérekben, hogy attól még felnőttkorukban sem tudnak szabadulni, s Franny útkeresése és betegsége is a Seymour által gyerekkorában belénevelt igazságra és valódi, nem álságos életre való törekvés következménye. Ebben a két írásban azonban Salinger továbbmegy ennél. Itt már nemcsak a fiatalabb testvérek beszélgetéseiben van jelen Seymour, hanem ő a történetek főszereplője: olyan főszereplő azonban, aki testi valójában egyetlenegyszer sem jelenik meg, hanem csak öccse, Buddy elbeszélésén keresztül ismerjük meg őt.
Az első történet Seymour esküvőjét meséli el, ám a főszereplővel nem találkozunk, mivel nem jelenik meg az esküvőn. Az indoka egyszerű: túl boldog ahhoz, hogy aznap megesküdjön. Így aztán a menyegző leírása helyett egy abszurd történetet olvashatunk, amelyben Buddy néhány idegen esküvői vendéggel közös kocsiban utazva megpróbál eljutni a menyasszony lakására, majd amikor feltartóztatják őket, igyekeznek legalább némi frissítőhöz jutni a New York-i forróságban.
Én mindig is ezt a történetet szerettem jobban a kettő közül, s ez a véleményem most sem változott. Az önmagában is nagyon élvezetes, különleges humorú sztori mellett számos apró részlet kiderül Seymour jelleméről, múltjáról, gondolkodásmódjáról és arról, hogy hogyan látják őt mások. Emellett pedig Salinger ezúttal is olyan elevenen és zseniálisan jeleníti meg New Yorkot, hogy olvasás közben úgy érzem, csak oda kellene utaznom és minden épületet ott és úgy találnék, ahogy ő leírja.
Ehhez képest a Bemutatás most kicsit csalódás volt nekem, több okból is, amelyeket részben én okoztam magamnak. Először is a fordításról szólnék, amelyet Tandori Dezső készített, aki iránt jó pár éve heves ellenszenvet érzek. Nem olvastam egyetlen önálló írását sem, csak régebben a Magyar Narancs Egotrip rovatában megjelenő szövegeit, de én már azokat is csak nagy önfegyelemmel tudtam végigolvasni, értékelni vagy élvezni meg semennyire sem, így aztán mindig előre félek, ha egy könyvben meglátom, hogy ő fordította. (Épp ma olvastam a Molyon, hogy sokan mások is hasonlóképpen vélekednek Tandoriról.) Önmagukban még esetleg elviselem a fordításait, de itt olyan éles ellentét van a kötet két történetének fordítása között, hogy Tandori szellemeskedései és idétlen nyelvújításai nagyon zavartak a Magasabbra a tetőt, ácsok emberi, értelmes nyelvezete után.
A másik ok, ami miatt most nem szerettem annyira a Bemutatást, az Buddy narrációja volt. A Bemutatás ugyanis, bár Buddy szándéka szerint Seymourról szól, a valóságban sokkal inkább arról, hogy a narrátor képtelen összeszedni a gondolatait és leírni néhány értelmes mondatot a bátyjáról. Alapvetően nincs bajom a tudatfolyam-regényekkel, arra meg határozottan emlékszem, hogy korábban szerettem a Bemutatást olvasni, úgyhogy arra jutottam, hogy a mostani nemszeretés annak a következménye, ahogyan ezúttal olvastam a regényt (s itt jön az olvasásra vonatkozó jótanács, amire a bejegyzés elején utaltam): kevéssé hatékony időbeosztásom miatt most úgy alakult, hogy a Bemutatást csak 3-4 részletben sikerült végigolvasnom, és a sok megszakítás nem tett jót a regénynek, minden alkalommal nehéz volt újra felvennem a fonalat és visszaszoknom Buddy agyának tekervényeihez, s így nem tudtam annyira élvezni az olvasást, mint máskor. Ezek alapján tehát leszűrtem magamban a tanulságot: Salingert csak akkor érdemes olvasni, ha van rá egy szabad délutánunk, és akkor is lehetőleg angolul.
