Stephen King: A holtsáv - The Dead Zone
Nem tudom már, hogyan és mikor került a birtokomba a regénynek ez a rendkívül csúnya, s ráadásul a történethez alig kapcsolódó borítójú példánya, mindenesetre a címlap meg a fülszöveg nem hozta meg a kedvemet az olvasáshoz. Aztán egyszer egy tanulós vizsgaidőszaki nap estéjén pihenésképpen valami könnyen befogadható olvasmányra vágytam és a kezembe akadt a Holtsáv. Utána már csak arra emlékszem, hogy reggelig olvastam, amíg a végére nem értem, és azóta is ez az egyik kedvencem Kingtől, amit most, azt hiszem, harmadszor olvastam újra, s a lelkesedésem töretlen.
A sztoriról csak minimális szót ejtenék, egyrészt elég ismert könyvről van szó, másrészt pedig van itt egy egész jó poszt a Könyvesen, amiből sok minden kiderül. A lényeg annyi, hogy Johnny Smith, a fiatal tanár egy karambol következtében kómába esik, majd csaknem öt évvel később ébred fel. A világ közben megváltozott körülötte, a szerelme férjhez ment, ő pedig gazdagabb lett egy különleges képességgel: embereket vagy tárgyakat megérintve időnként rejtélyes felvillanásokat él át az adott személy vagy tárgy múltjával vagy éppen jövőjével kapcsolatban. Az emberek ettől kezdve vérmérséklettől függően vagy csalót vagy megváltót látnak benne, s bár Johnny szíve szerint kiegyezne azzal, hogy csalónak hiszik, végül kénytelen-kelletlen magára vállalja a megváltó szerepét. Ennyi a sztori váza, s ebből a viszonylag egyszerű történetből Kingnek sikerült remekművet alkotnia.
Először is zseniális, ahogy King a bibliai utalásokkal játszik s ahogy a megváltótörténetet felépíti. Bár Johnnynak soha életében nem voltak az emberiség megmentésére irányuló tervei, a lelke mélyén mintha mégis tisztában lenne vele, hogy a sorsa már eldőlt, és nem az ő döntései vagy vágyai alapján: pl. rögtön a regény elején, az autóbaleset estéjén, amikor kihívja a végzetes taxit, azzal a szóval teszi le a telefont, hogy „elvégeztetett.” A későbbiekben aztán szó van még arról, hogy Johnny kiissza a keserű poharat, illetve hogy a kómából ébredezve úgy emlékszik homályosan, hogy az előző életében mintha tanár vagy prédikátor lett volna, továbbá az sem elhanyagolható részlet, hogy Johnny az anyja, Vera egyszülött fia, ez az anya pedig véletlenül éppen vallási mániában szenved.
Johnny és Vera közt egyébként igencsak figyelemreméltó ellentét feszül: Vera mániákusan hisz az istenében s vehemensen tagadja a szabad akarat létezését: szerinte ha isten úgy látja jónak, hogy magas vérnyomással sújtsa őt, akkor neki nem szabad ez ellen semmit tennie, s ily módon végletesen passzív állapotba süllyed, mert szerinte az istenben való hite felmenti őt mindenféle cselekvés alól. Bár ő maga passzívvá válik, azt viszont nagyon is határozottan állítja, hogy Johnny képessége égi adomány, amelyet nem szabad veszni hagynia, s a halála előtt ki is kényszeríti az ígéretet Johnnyból, hogy élni fog a hatalmával, ha szükség lesz rá.
Ezzel szemben Johnny legszívesebben elfelejtené a képességét s próbálna szembeszállni az isteni akarattal, amely az anyja szerint megnyilvánul ebben a kéretlen ajándékban. Ám amikor végül belátja, hogy kénytelen lesz az emberiség javára fordítani a tudását (még úgy is, hogy tudja: tettét soha senki nem fogja helyesen értelmezni), döntését a szellemi képességei teljes birtokában, s nem holmi vallásos ködben lebegve hozza meg. Nincs más választása, persze, és inkább lenne ő egyszerű Johnny Smith, mint a hálátlan emberiség megmentője, de ha már megváltónak kell lennie, akkor a megváltás pillanatát legalább igyekszik megtervezni, s nem vakon rohanni a pusztulásba.
Érdekes egyébként King megváltóképe. Johnny Smith, mint a neve is mutatja, a legátlagosabb átlagember (még csak középső neve sincs, ami kiemelné a tömegből), az everyman, nem pedig holmi isten fia. Tulajdonképpen bárki más is lehetne a helyében, s az csak iszonyú véletlen, hogy éppen neki jutott ez a szerep. Érthető hát, hogy miért is tiltakozik annyira a sorsa ellen: valószínűleg a legősibb emberi kérdések egyike a „miért éppen én?”, s Johnny is folyamatosan ezzel a kérdéssel viaskodik, ám a válasz mindössze annyi: „mert csak”. És végül is miért is ne pont ő lenne a kiszemelt? Az ő egészsége és élete már úgyis tönkrement, a szerelme nem várt rá, az anyja megőrült majd meghalt, az apja újranősült, Johnny pedig ott maradt egyedül a felelősséggel. Így megy ez. A végeredmény pedig egy rettentően szívszorító, emberközeli történet, amit nem neveznék se olcsó horrornak, se ponyvának.
Ami egyébként a könyv befogadhatóságát illeti, említettem már, hogy a Holtsáv remekül olvastatja magát, mégsem tartom igénytelen vagy túl egyszerű könyvnek. Sőt, szerintem néhol kifejezetten költőien ír King, ráadásként pedig ezt a regényét is telerakta egy csomó ironikus és komoly irodalmi utalással. Egy alkalommal például, amikor Johnny megjósol egy tűzesetet, valaki azzal vádolja meg, hogy ő okozta a tüzet, mint az a lány „abban a Carrie című könyvben”. Máskor pedig, amikor Johnny épp egy sorozatgyilkos nyomait keresi a hóban, zárójelben, csak mintegy mellékesen halljuk a gondolatát: („Hó. Néma hó, titkos hó -”), és igazából ez egy teljesen jelentéktelen sor és enélkül is tökéletesen értelmezhető marad a regény, de ha feltűnik, hogy ez a sor egy Conrad Aiken novella címe, amely arról szól, hogy egy fiú szép csendesen magába fordul és végül teljesen kirekeszti magát a világból, akkor az hozzátesz némi plusz jelentést a Holtsáv adott részéhez is. És valószínűleg van még rengeteg hasonló a regényben, amiket nem vettem észre, mindenesetre nekem mindig sokat hozzátesz egy olvasmányélményhez, ha egy regényben vannak irodalmi utalások, amiket lehet fejtegetni.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Olvassátok el, mert jó könyv. Akár katartikusnak is nevezhető, és bőven megér egy nap kialvatlan kóválygást.
