Nagyon régóta szerettem volna újraolvasni ezt a novellát (először még angol szakos koromban olvastam, úgy nyolc évvel ezelőtt, és akkor teljesen elhűltem és kikészültem tőle, majd pedig írtam róla egy jó hosszú esszét), de sokáig sehol nem találtam. Aztán végül a kezembe akadt egy antológia, amiben ez is szerepelt – mit mondjak, azonnal megvettem. És ez a novella még mindig kikészít. (A poszt spoileres.)

A történet főszereplője egy tizenkét éves fiú, Paul Hasleman, aki minden reggel, már ébren, de még csukott szemmel azt figyeli-hallgatja, ahogy a postás közeledik az utcán. Egy nap aztán valami furcsát tapasztal – a postás léptei a megszokottnál halkabban szólnak, mintha valami elfojtaná őket, s a fiú hirtelen rájön, miről van szó: éjszaka havazott, ezért most minden hang lágyabb, csendesebb, puhább.

A helyzet azonban az, hogy valójában nem esett hó – nem tudni, Amerikán belül hol játszódik a történet, de valami olyan helyre tippelek, ahol egyáltalán nem szokott havazni –, és Paul nem is lepődik meg igazán, amikor kinyitja a szemét, és azt látja, amit egyébként is mindig: a szikrázó napsütésben bántóan fénylő utcaköveket. De a titkos, néma, képzeletbeli hó vele marad, s a fiú még örül is neki, hogy a havat csak ő látta, s hogy az a fehér, tiszta, csodálatos világ, ahol milliónyi titok vár feltárásra, egyedül az ő elméjében létezik. És a nem létező hó később sem tűnik el, sőt, egyre inkább lefoglalja Paul gondolatait, s egyre jobban eltompítja az érzékszerveit – a hó lassan mindent körbezár és betemet.

Paul pedig lenyűgözve figyeli ezt a folyamatot, és napról napra jobban elbűvöli az a tiszta, végtelen nyugalommal kecsegtető második valóság, amit odabent lát, és egyre nehezebben tudja rávenni magát, hogy a mindennapi valósággal is foglalkozzon. A külvilág persze csak annyit érzékel ebből, hogy a fiú egyre szórakozottabb, egyre gyakrabban kalandozik el a figyelme, ám ennek az okát nem sikerül kideríteniük, mert Paul valami furcsa belső parancsnak engedelmeskedve megfogadja, hogy mindenáron megőrzi a titkát, és a hóról nem beszél. Amikor pedig végül igen, már késő. (Persze nem tudom, lehet-e az ilyesmiről elég korán beszélni, illetve hogy számítana-e egyáltalán, ha beszélne róla.)

Aiken rendkívül hatásosan érzékelteti, miként száll alá Paul egyre inkább az elméje mélyébe. És bár az, hogy a fiú olyasmit érzékel, ami nem valós, kezdetben nem tűnik túl veszélyes dolognak, és akár azt is mondhatnánk, hogy egyszerű, ártalmatlan fantáziálgatásról van szó, a légkör lassan mégis egyre fenyegetőbb és komorabb lesz – először csak a „kívülállók” (az olvasó) számára. Olvasóként ugyanis az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy Paul „betegsége” (bármi legyen is az konkrétan) nem gyógyítható – Paul viszont egy sarkvidéki felfedező elszántságával, optimizmusával és merészségével veti bele magát a nagy fehérségbe, ami belül(ről) veszi őt körbe s ami elzárja őt a külvilágtól. De a történet vége felé már Paul is érzékeli, hogy ez a nagy fehérség talán mégsem olyan jóindulatú és varázslatos – de akkor már késő visszafordulni.

Különösen érdekes (és nagyon ijesztő) megfigyelni, hogy a fiú hogyan reagál a külső valóságra: mielőtt még teljesen elbűvölné őt a mindent egyformává változtató képzeletbeli hó, a valóságos emberek, helyzetek, helyek legapróbb részleteit is megfigyeli még egyszer, utoljára, és valószínűleg olyan pontosan lát mindent, ahogy korábban még soha – és arra jut, hogy a színes, fényes, zajos, szemetes valóság sosem lehet olyan varázsos, mint az ő saját belső fehérsége.

A nagy fehérséget, amelybe Paul alászáll (és az egész történetet) persze többféleképpen lehet értelmezni; amennyire tudom, Aiken erősen szimbolista író volt, és a hó nyilván sok mindent jelenthet – akár egymást kizáró dolgokat is. Azt olvastam, hogy ez a novella igen gyakran szerepel antológiákban – szépirodalmi, fantasy- és horrorantológiákban egyaránt, és ez nem is meglepő, mert tényleg sokféleképpen értelmezhető. Hozzám régen is és most is a pszichológiai értelmezés állt a legközelebb: számomra ez a novella egy mentális betegségnek (vagy a betegség kezdetének), egy hűvös, távoli, örökké nyugodt (elme)állapot kialakulásának története – s a történet végén beáll a hőhalál, és már soha többé nem fog változni semmi.