Erlend Loe: Doppler
Pár éve gyakran találkoztam a regénnyel a könyvesboltokban, ám a sokat kritizált borítója engem is megzavart, és egyszer sem éreztem késztetést, hogy a kezembe vegyem a művet, egészen egy-két héttel ezelőttig, amikor a Molyon belebotlottam vargarockzsolt értékelésébe és idézeteibe, és rájöttem, hogy ez olyasmi, ami engem is érdekelhet. A gondolatot magamhoz képest meglepően gyorsan tett (olvasás) követte, és hamar kiderült, hogy a könyv minden előzetes várakozásomnak megfelel és még túl is megy rajtuk.
A regény hőse Andreas Doppler, középosztálybeli, normális életet élő kétgyerekes férj és apa, aki egy biciklibalesetet követően hirtelen úgy határoz, hogy bizonytalan időre felfüggeszti a fenenagy normális életét, és inkább modern Thoreau-ként kivonul az Oslót övező erdőbe, hogy ne kelljen többet okoskodnia és emberekkel kommunikálnia, és hogy magányában tökélyre vigye a semmittevés művészetét. A magány azonban nem háborítatlan: Doppler állandó vagy időszakos társakra lel a kis jávorszarvas, Bongó, a makettépítő Düsseldorf, az erdei békefesztivált szervező burzsuj, Bosse, estimese-függő kisfia, Gregus, valamint a nője által kidobott betörő, Vasgyúró Roger személyében, s végül Doppler otthagyja a sátrát és vándorútra indul, mert az erdő túlságosan zsúfolttá vált számára.
A regény bővelkedik a rendkívül szórakoztató epizódokban, pl. tanúi lehetünk annak, hogy hogyan öl le Doppler egy jávorszarvast, majd hogyan használja fel a húst arra, hogy a vele való cserekereskedelem útján beszerezze a napi egy liternyi sovány tejét; olvashatjuk, ahogy Doppler kedélyesen eliszogat és -cseveg a házát éppen kirámolni készülő betörővel; illetve azt is végigkövethetjük, hogy hősünk miként állít maradandó emlékművet nemrég elhunyt apjának. Mindeközben pedig hihetetlenül vicces és önironikus elmélkedéseket olvashatunk a tévé áldatlan hatásairól, a mindenhová beszivárgó populáris kultúráról vagy éppen a túlzott okosság ártalmas voltáról.
Bár az alapszituáció (az elidegenedett, pénzközpontú társadalomból való kivonulás) alapján a Doppler lehetne holmi moralizáló, komor, súlyos mondanivalót sulykolni akaró, cinikus hangvételű regény is, de szerencsére nem az, hanem egy rettentően szórakoztató mű. Nagyon ritkán szoktam fennhangon mulatni egy könyvön, de a Dopplert nagyjából az elejétől a végéig végigvihogtam. Kurt Vonnegut írta nem tudom, melyik könyvében, hogy azért vagyunk a világon, hogy ökörködjünk benne, és úgy érzem, hogy Doppler alakja tökéletes példája az életformává tett hülyéskedésnek.
Persze van a Dopplerben jó sok társadalomkritika, komor történelmi háttér és számos utalás az emberi kapcsolatok ürességére, mégsem éreztem egy percig sem lehúzónak a könyvet, s ez a főhős stílusának és öniróniájának köszönhető. Doppler ugyanis csöppet sem veszi magát komolyan és nem tesz úgy, mintha ő volna a bölcsességhez és az üdvösséghez vezető út egyedüli ismerője. Ellenkezőleg, nyíltan kimondja, hogy ő nem tud és nem is akar senki szellemi vezetője lenni, hiszen ő maga is csak a véletlenek szerencsés egybeesésének köszönheti, hogy kiköltözött az erdőbe.
Doppler nem akar senkit rávenni a saját életformájára, sőt inkább azt szeretné, ha mindenki maradna szépen a városban vagy a jól kitaposott erdei túraútvonalakon, őt meg hagyná békében totemoszlopot farigcsálni, memóriajátékot játszani Bongóval, vagy éppen semmit tenni, s a nyugalma megőrzése érdekében az erőszaktól vagy az erőszakkal való kedélyes fenyegetőzéstől sem riad vissza. Tehát a látszólagos hasonlóság ellenére Doppler nem kimondottan az a szelíd, Thoreau-féle alak, aki a Walden-tó mellett táborozva békésen mereng az erdei állatok meg a babtermesztés csodáiról, s közben megmutatja másoknak az egyszerű élet szépségeit és a passzív ellenállásban rejlő lehetőségeket, sokkal inkább a modern kor cinikus, szellemes terméke ő, aki szeretne ugyan kiszakadni a civilizációból, de csak időlegesen és részlegesen tudja ezt megtenni, egyrészt mert a civilizáció az erdőbe is követi őt, másrészt pedig mert ő maga sem tudja teljesen függetleníteni magát az olyan modern kori vívmányoktól vagy átkoktól, mint pl. a sovány tej vagy éppen a Pizsamás banánok főcímdala, amely idegőrlő módon, kitörölhetetlenül befurakszik a fejébe.
Ha akarjuk, éppenséggel tragikusan is felfoghatjuk azt a tényt, hogy Doppler erdei kísérlete kudarcot vall, és elmerenghetünk azon, hogy milyen szörnyű ez a világ, ahol az egyéni értékek és törekvések elsikkadnak, mert a csúnya társadalom mindenhol utoléri azt is, aki minden erejével menekülne belőle, de a Doppler túlságosan is ironikus és szórakoztató regény ahhoz, hogy érdemes legyen beleveszni a téma által sugallt moralizálásba és borongásba. Ahogy mondtam, Doppler sem veszi komolyan magát, így hát szerintem az olvasónak sem érdemes túl komolyan vennie vagy követendő példának felfognia őt. Szórakozni viszont remekül lehet és nagyon is érdemes rajta.
Még egyszer köszönöm a figyelemfelkeltést vargarockzsoltnak, akinek az írása a könyvről itt olvasható.
