Tom Wolfe: Én, Charlotte Simmons - I Am Charlotte Simmons
Régóta nézegettem ezt a regényt a könyvesboltban, akárhányszor arra jártam, megakadt a szemem a borítóján, aztán egy idő után már le is vettem a polcról, megnéztem, hogy miről szól, most pedig végre el is olvastam. Először féltem a könyvtől, mert a fülszöveg alapján azt képzeltem, hogy a történet követhetetlenül szerteágazó, a nyelvezet meg frusztráló és/vagy érthetetlen lesz, és bár némely félelmem beigazolódott, mégis érdekes olvasmányélménnyel gazdagodtam.
A regény az elzárt hegyi városkából, Spartából származó, ártatlan és tapasztalatlan elsőéves egyetemista, Charlotte Simmons történetét meséli el. Charlotte ösztöndíjasként érkezik Amerika egyik elit egyetemére, a Dupontra, s annak ellenére, hogy igen nehezen barátkozik másokkal, hamar megismerkedik az egyetem három karizmatikus végzősével: a kosárlabdacsapat lelkes, ám kissé buta sztárjával, Jojóval; az egész campus legmenőbb figurájával, a gátlástalan nőcsábász Hoyttal; és az egyetemi újság egyik szerkesztőjével, a szuperintelligens, világmegváltó terveket dédelgető balfékkel, Adammel. A mese aztán e négy főalak körül bonyolódik meglehetősen szórakoztató és okosan megírt módon: a számos meglepő fordulat végig fenntartja a kíváncsiságot, ugyanakkor szerencsére nem holmi légből kapott fordulatokról van szó, hanem minden főbb eseménynek megvan az előzménye és következménye.
Amellett, hogy szórakoztató, a regény igencsak pontos képet rajzol számos embertípusról, élethelyzetről és világnézetről. Charlotte beilleszkedési nehézségeiről, félelmeiről, tudásvágyáról, hiúságáról, lehangoltságáról, túlkompenzált kisebbrendűségi érzéséről, félszegségéről, tapasztalatlanságáról, megfelelési kényszeréről és önsajnálatáról olvasva nemegyszer eszembe jutott az, amikor én voltam messziről jött elsőéves egyetemista egy teljesen idegen városban, és teljesen át tudtam érezni Charlotte állandó zavarát, kínzó magányát vagy éppen azt, hogy miért nem képes karácsonykor hazautazva egy értelmes bővített mondatot kinyögni arról, hogy mi bántja.
Bár Charlotte nem túl megnyerő személyiség, s elég hamar szilárd meggyőződésemmé vált, hogy ez a nőszemély egy szörnyen manipulatív és számító alak, a jellemrajz maga teljesen lenyűgözött s minden nehézség nélkül bele tudtam élni magam Charlotte világába, s ugyanígy voltam Hoyttal, Adammel és Jojóval is. Látszik a regényen, hogy Wolfe szorgalmasan tanulmányozta az egyetemi életet és a diákság érdeklődését, motivációit és ambícióit, s hiteles módon ábrázolja a karaktereket és az eseményeket egyaránt.
Viszont pont a minél nagyobb hitelességre törekvés jegyében Wolfe a nyelvhasználat terén kissé túllőtt a célon. A sok dőlt betűzés és a mondatok közepén burjánzó … -ok még nem zavartak, mert szerintem ezek a megoldások remekül érzékeltették Charlotte és a többi karakter zavarát, megdöbbenését vagy éppen lelkesedését, viszont a Charlotte dialektusára való folyamatos utalgatás, a lány szavainak félig fonetikus átírásai és az egyetemisták szlengjéről szóló értekezések már idegesítettek. Ha Wolfe nem érzi szükségét annak, hogy hatvanháromszor kiemelje, hogy Charlotte stresszhelyzetben mindig sokkal déliesebben beszél, mint általában, ez akkor is teljesen nyilvánvaló lett volna, s akkor talán nem éreztem volna időnként túl szájbarágósnak a regényt.
A helyenként művi nyelvhasználaton kívül a másik (kisebbik) bajom a könyvvel a terjedelme volt. Bár mint mondtam, a történet kellőképpen izgalmas, a karakterek pedig nagyon érdekesek, azért 670 oldal kicsit sok a jóból és a könyv végére belefáradtam az olvasásba. Egyébként mintha Wolfe is belefáradt volna az írásba, s a regény vége kicsit összecsapottnak tűnt. Ezeket leszámítva szerintem jó könyv a Charlotte Simmons, és még azt is el tudom képzelni, hogy valamikor újraolvasom majd, mert van benne annyi tartalom, amennyi két olvasásra is bőven elég.
