Thomas Pynchon: Slow Learner
A 49-es tétel olvasása utáni rettentő lelkesültségemben kellemes meglepetésként ért, amikor véletlenül kiderült, hogy az egyik munkatársam rendelkezik a Slow Learner egy példányával, és örömmel fogadtam az ajánlatát, hogy kölcsönadja nekem. A kötet Pynchon öt korai novellájának a gyűjteménye, és örültem, hogy végre megismerhetem ezeket az írásokat, mert az Entrópián kívül Pynchon más novelláját még nem volt alkalmam elolvasni, és egyébként is érdekelt, hogy miket és hogyan írt a szerző a pályája elején.
Mivel a 49-es tételt és az Entrópiát nagyon szeretem, jókora adag elfogultsággal álltam a könyvhöz, és nehezemre esik bevallani, hogy csalódtam benne. Pedig igencsak izgalmasan indul a kötet: maga Pynchon írt előszót a több évtizeddel korábbi írásokhoz, ami jelentős esemény a nyilvánosságtól és a személyes megnyilvánulásoktól elzárkózó szerző életében, s én ennek megfelelő érdeklődéssel faltam a bevezető oldalakat. Nagyon élveztem az előszót, de aztán érdekes módon pont a szerző szavai miatt nagyjából el is ment a kedvem maguktól a novelláktól, vagy legalábbis akaratlanul is megváltozott a történetekhez való hozzáállásom, és nem tudtam túlzottan értékelni őket.
Az a helyzet ugyanis, hogy a bevezetőben Pynchon szépen sorra veszi a kötetben található öt novellát, és mindegyiket jó alaposan, módszeresen és rendkívül önironikusan lefikázza. Nem pusztán arról van szó, hogy az idősebb Pynchon több tapasztalat és önismeret birtokában szép gyengéden elmereng az ifjúkori művek hiányosságain. Nem, ő valószínűleg roppantmód élvezi, amint feltárja a saját korábbi gyengéit: pl. azt, hogy hajlamos először kiválasztani egy tudományos vagy filozófiai fogalmat, majd köré írni a történetet; azt, hogy szeret úgy tenni, mintha járatos lenne a legkülönfélébb amerikai dialektusokban, miközben korántsem ez a helyzet; azt, hogy telerakja a történeteit olyan szavakkal, amelyek tetszenek neki, anélkül hogy a jelentésükkel tisztában lenne; vagy éppen azt, hogy a karakterekkel csak egyes ideákat akar alátámasztani, ahelyett hogy megpróbálna némi életet lehelni beléjük.
Tényleg rendkívül szórakoztató ezeket az eszmefuttatásokat olvasni, hiszen Pynchon öniróniája jóformán határtalan, viszont ezzel számomra nagyjából ki is fogytak a könyv nyújtotta örömök. Húsz oldalnyi önkritika után ugyanis már önkéntelenül is a hibákat kerestem a novellákban, és olvasás közben főleg arra figyeltem, hogy hol vannak azok a pontok az egyes történetekben, amelyek kivívták a felnőttebb Pynchon nemtetszését.
Ám a kényszeres hibakereséstől eltekintve sem alakult ki igazán jó véleményen a novellákról, az ötből csak két történetet szerettem igazán: az Entrópiát, amely most is pont annyira lenyűgözött és megborzongatott, mint amikor először olvastam vagy öt évvel ezelőtt, és a Secret Integration címűt, amelyben pont jó arányban keveredik a humor, a rejtély és a lehangoló társadalom- és korrajz.
A történetekbe ezúttal nem mélyedek bele, mivel novellákról van szó, és ha egyet elmesélek, azzal még nem mondtam semmit a többi négyről, úgyhogy inkább csak egy javaslatot tennék még hozzá az eddigiekhez: hagyjátok az előszót a könyv végére, ha szeretnétek a szerző befolyásától mentesen véleményt alkotni a novellákról.
