Mikael Niemi: Popzene Vittulából
Ezt a regényt talán sohasem olvastam volna el, ha nincs Levéltáros, aki ugyan nem a könyvesblogok területén tevékenykedik, ám ért a könyvekhez, és nem mellesleg igen jól ír. Ő említette nemrég Mikael Niemi nevét egy hozzászólásában, én meg kíváncsi lettem, hogy kicsoda Niemi és mit írt, s aztán némi előzetes tájékozódás után el is olvastam a regényét. S most csak azon csodálkozom, hogy hogyan és miért maradt ki eddig ez a könyv is az életemből – egyébként nem először érzek így, mióta tart az új keletű skandináv / észak-európai mániám.
A regény a 60-as években játszódik, a helyszín pedig a világtól elzárt svéd falu, Pajala, ahová a modern kor vívmányai éppen csak kezdenek beférkőzni: az utak már aszfaltozottak, az embereket immár védi a szociális háló, s lassan a pop- és rockzene is beszivárog a mit sem sejtő falusiak közé egy-egy lemez vagy koncertfelvétel formájában. A rockzene aztán hamar meghatározóvá válik a történet főszereplőinek, Mattinak és Niilának az életében, s a regényben nyomon követhetjük, hogyan alakul a fiúk élete kisgyerekkoruktól kezdve egészen tizenéves korukig, amikor elérkezik az álmok megvalósításának ideje. A regény egymással lazán összefüggő történetekből áll, amelyek a falubeli életmódot és a felnőtté válás egy-egy jellemző eseményét taglalják, s amelyeket végig aláfest a rock.
Olvasás közben sokszor olyan érzésem volt, mintha egy meglepően emberközeli dél-amerikai mágikus realista könyvet olvasnék, a Popzene Vittulából ugyanis bővelkedik a hihetetlen, vagy egyszerűen csak eltúlzott leírásokban és epizódokban. Ám az eseményeket egy őszinte, sokszor nyersen fogalmazó gyerek szemszögéből ismerjük meg, így nem kell attól tartani, hogy a regény belevész az esetlegesen öncélú költőiség tengerébe.
Furcsa a könyvben a rengeteg apró, valósághű részlet keveredése a varázslatos elemekkel. A Popzene Vittulából tele van a leghétköznapibb, legkegyetlenebb valóság elemeivel: van itt súlyos alkoholizmus, családon belüli erőszak, műveletlenség, bűnözés, egymástól való elhidegülés, kilátástalanság, munkanélküliség és még sok egyéb, csöppet sem vidám dolog, ám az elbeszélő olyan természetességgel és könnyed távolságtartással beszél minderről, hogy nem érzem úgy, mintha valami sötét szociográfiával lenne dolgom, hanem azt képzelem, hogy az összes fájdalom ellenére csodálatos lehetett Pajalában felnőni, és a felnőtté válással párhuzamosan átélni azt az időszakot, amikor egy korábban mindentől távol eső vidék lassan a nagyvilág részévé vált.
S a Vittula esetében kivételesen a hátsó borító szövege sem hazudik: a regény humora és stílusa valóban elbűvölő és magával ragadó, s a szerző ráadásul a humor rengeteg különböző árnyalatával gyönyörködtet: a kedves, játékos iróniától kezdve a közönséges, durva szarkazmusig mindenfélével találkoztam a könyvben, s ezeknek megfelelően hol csak mosolyogtam, hol hangosan nevettem.
Számomra egyébként szinte hihetetlen és csodálatra méltó, hogy az elbeszélő a legdrámaibb eseményeket is mennyire meg tudja szépíteni, s egyúttal a történetet átható szelíd melankóliát is képes leplezni a humorral. Nekem egészen a történet végéig kellett érnem, mire a regényben bujkáló szomorúság igazán megcsapott, de akkor aztán nem volt visszaút, s az utolsó néhány oldalon úgy elkapott a sírás, mint már régen nem.
Igazából csak egyetlen bajom volt ezzel a könyvvel: túl hamar véget ért.
