Valamikor gimnazista koromban olvastam először az Iszonyt, de már nem emlékszem, hogy hogyan került a kezembe, csak azt tudom, hogy nem kötelezőként, mert arra viszont határozottan emlékszem, hogy magyarból sosem jutottunk el addig, hogy belemélyedjünk a 20. század irodalmába, úgyhogy valószínűleg csak kíváncsiságból olvastam el ezt is, talán kicsit túl fiatalon. Nem tudom, mennyit érthettem meg tíz évvel ezelőtt ebből a könyvből, mert az biztos, hogy akkoriban jóformán semmi tapasztalattal nem rendelkeztem az itt megjelenített emberi viszonyok meg érzelmek terén, de az biztos, hogy az Iszony nagyon erőteljes, sötét és letaglózó élményként maradt meg bennem. (Lehet persze, hogy nem is muszáj a megfelelő tapasztalatokkal rendelkezni bizonyos könyvekhez, mert a könyv maga pótolni tudja a tapasztalatot.) Mindenesetre régóta terveztem az újraolvasását és most, hogy befejeztem a könyvet, csöppet sem csökkent a bámulatom és még mindig remekműnek tartom.
A történetet biztosan sokan ismerik, akik pedig mégsem, azoknak most legyen elég annyi, hogy az Iszony a magányos, hűvös pusztai lány, Kárász Nelli, és a falusi gazdacsaládból származó túláradó, ragaszkodó, barátkozó természetű Takaró Sanyi házasságának történetét meséli el, az udvarlás első lépéseitől kezdve a kapcsolat végéig, s egy kicsivel még tovább. Az események elbeszélője pedig maga Nelli, aki néhány év távlatából visszatekintve írja le a kapcsolatot s mindazt az érzelmi vergődést, amely a kezdetektől fogva jellemezte azt.
Sokan mondták már, de én sem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy milyen pontosan és alaposan ábrázolja a szerző Nellit, s milyen tökéletesen helyezkedik bele egy nő személyiségébe. Olvasás közben nem volt olyan érzésem, hogy na, ilyen az, amikor egy férfi pontatlanul és kissé lenézően próbálja ábrázolni az állítólagosan bonyolult női lelket, hanem nagyon is nőiesnek és nőként átélhetőnek tartottam Nelli viselkedését, érzelmeit és a gondolatait Sanyiról és másokról.
Amit a legdrámaibbnak tartok a regényben, az az, hogy Nelli iszonyodása az első pillanattól kezdve jelen van. Rögtön a második bekezdésben pl. ezt olvashatjuk az újévet köszönteni érkező Takaró Sanyiról és testvéréről: „A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé.” Gondolom, szükségtelen magyarázni, hogy mire utalnak ezek a képek, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy szerintem rettentő nagy önuralomra vall Nellitől, hogy a kezdetektől fogva meglévő irtózása ellenére képes volt Sanyival végigélni a kapcsolatuk kb. négy évét, annak minden testi és lelki érintkezésével együtt.
S bár Sanyit a regény legtöbb alakja rendes embernek s jó partinak tartja, én egy percig sem tudtam szánni őt, mert Nelli ellenszenve erősen belém ivódott a regény legelejétől kezdve. Ahogy Nelli látja a férfit, a tömzsi, mohó kezét, a brácsázó hangját, a barna lében úszó szemét, úgy látom őt én is, s ez nyilván azért van így, mert Nelli a narrátor és a fokalizáló, s ezért nehéz beleélnem magam Sanyi vagy akárki más alakjába. (Mostanában ismét olvasgattam egy kicsit a narratológiáról és azt gondolom, az Iszony ilyen szempontból is egy kincsesbánya, de ebbe most nem megyek bele bővebben.)
21. századi szemmel olvasva egyébként szerintem döbbenetes és megrázó, ahogy az egyes karakterek sorsa kibontakozik, akár csak néhány mondatból is. A fő konfliktus természetesen abból adódik, hogy Nelli a hajlamai ellenére, a családja fennmaradása érdekében kénytelen feleségül menni Sanyihoz, de mégsem mondanám, hogy Nelli a regény egyetlen áldozata. Inkább úgy tűnik nekem, hogy az összes karakter a korának, helyzetének és környezetének az áldozata, s abban a világban, ahol az Iszony játszódik, nincs sok helye a szabad elhatározásoknak. A nők férjhez mennek ahhoz, akihez tudnak, majd végigélnek egy dolgos életet, amely során végig a férjüktől, majd a férj halála után a megmaradt hozzátartozók jóindulatától függnek, a férfiak pedig szintén végigküzdik az életüket, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, majd a végén zokszó nélkül meghalnak valami szörnyű betegségben. Mindeközben pedig mindenki lépéseit árgus szemmel figyeli az egész falu, s a különbözőségre való igényből vagy törekvésből azonnal pletykaforrás lesz. Ilyen körülmények között élve Nelli tettei és viselkedése szerintem nagyfokú önállóságról, tudatosságról, önismeretről és bátorságról tanúskodnak, úgyhogy nem tudom nem csodálni őt. És abban is biztos vagyok, hogy később is újra fogom olvasni a regényt, mert ez a történet szerintem nem kopik el sosem és mindig lesz benne új felfedeznivaló.
