Sass Henno: Itt jártam - Az első letartóztatás
Mostanában Erlend Loe hatására kíváncsi lettem mindenféle skandináv és egyéb észak-európai ország irodalmára, s ez az észt regény is érdekesnek tűnt azok alapján, amit itt írtak róla, így hát elolvastam. Mielőtt elkezdtem volna, többször átfutottam a fülszöveget, nézegettem az illusztrációkat, elolvastam néhány mondatot innen is, onnan is, és kialakult bennem egy előzetes elképzelés, amire a regény aztán hamar rácáfolt. Azt gondoltam ugyanis, hogy a könyv vagány, nagydumás lazafiúkról szól majd, akik azt gondolják, hogy úgy vehetnek elégtételt a sérelmeikért s úgy űzhetik el legjobban az unalmukat, ha öncélúan erőszakoskodnak és piti kis bűntetteket követnek el, mindezt azonban igazából játéknak és puszta erőfitogtatásnak tekintik. Mint kiderült, nem erről van szó.
A regény elbeszélője a 20 éves Rass, akit a kerettörténetben éppen letartóztattak egy meg nem nevezett bűncselekmény miatt, s aki a fogdában ülve leírja az első letartóztatásának és az odáig vezető útnak a történetét. Rass 17 éves volt, amikor az eset történt: többé-kevésbé ártatlan, naiv, az átlagosnál intelligensebb fiúként olyan ügyekbe keveredett, amelyek felett igen hamar elvesztette a kontrollt, s amelyek oda vezettek, hogy kénytelen volt egyre súlyosabb tetteket elkövetni, ha talpon akart maradni – a lebukás pedig elkerülhetetlen volt.
A kiadó besorolása szerint az Itt jártam krimi, ezért nem akarok belemenni a történet részleteibe és ezzel csökkenteni a cselekmény fordulatai által nyújtott izgalmakat. Én mindenesetre nem krimiként tekintettem a könyvre, hanem egy komor, kilátástalan világot leíró szociográfiaként: a sivár, sötét, vigasztalan lakótelep és az ott élők ábrázolása az első pillanattól fogva a Lilja 4-ever című filmre emlékeztetett, ha ismeritek azt a filmet, akkor el tudjátok képzelni az Itt jártam hangulatát is.
Durva és boldogtalan regényről van tehát szó, s a karakterek jövője nem kecsegtet sok jóval, mint ahogy a múltjuk sem volt túl fényes: nagyon érdekes és egyben fájdalmas olvasni, ahogy Henno gyakran egy odavetett mondattal vagy emléktöredékkel felvázolja egy-egy alak egész megelőző életét. (Igaz, hogy ez nem minden alak esetében sikerül teljesen.) S bár a múlt eseményei elég gyakran felbukkannak Rass gondolataiban, ezekben az emlékekben nincsen semmi nosztalgia vagy hamis csillogás, hiszen a múlt is éppen olyan sivár volt, mint a jelen.
Ezenkívül az is figyelemre méltó, ahogy a szerző néhány apró jelzéssel képes érzékeltetni Rass lelkiállapotának és érzelmeinek változását vagy éppen az egyes személyekhez fűződő viszonyát. Pl. nagyon egyszerű, de sokatmondó az az epizód, amikor Rass átírja a telefonjában a barátnője nevét, vagy éppen az, ahogyan a fiú családtagjává fogadja a 13 éves Hannát, s attól fogva akár az életét is kész feláldozni érte. A szerző semmit nem fejt ki részletesen, nem magyaráz, és főleg nem magyaráz túl: Rass tettei magukért beszélnek. Szorosan ide tartozik még a regény nyelvezete is: a tárgyilagos, káromkodásokkal tűzdelt mondatokon időnként átsejlik valami egyszerű költőiség, ami számomra csak fokozza a regény komor hangulatát.
A sok dicséret mellett azt is elmondom, hogy a bandatagok karakterei (Rasst leszámítva) eléggé kidolgozatlanok és súlytalanok, és időnként vissza kellett lapoznom, hogy felelevenítsem, ki kicsoda, mert két fejezet között teljesen elfelejtettem, hogy vajon Aivo a lakótelep fenegyereke és Jann az egyetlen srác, akinek a szülei normális házasságban élnek, vagy pedig fordítva.
Ami pedig Rasst illeti, az ő 17 éves kori alakját a felnőtt Rass szemén keresztül látjuk. A 20 éves Rass amellett, hogy elmeséli a három évvel korábbi történetet, reflektál is az akkori önmagára és utalásokat tesz arra, hogy milyen naiv volt akkor, de azóta sok mindent megtanult már. Érdekes figyelni, hogy az elbeszélő miként távolítja el magát a fiatalabb Rasstól, miközben a felnőttkori énje egyértelműen a 17 éves Rass folytatása. S ha már itt tartunk, elég feltűnő, hogy a főhős neve majdnem ugyanaz, mint a regény szerzőjének neve, s a könyv állítólag némileg önéletrajzi ihletésű, de az önéletrajziság mértékéről és pontos mibenlétéről nem találtam megbízható információt.
Ebben a régi cikkben viszont azt írják, hogy Henno egy trilógia első részének szánta ezt a regényt. Azóta jelentek meg írásai, de nem tudom, hogy azok ezen regény folytatásai-e vagy teljesen különálló művek. Mindenesetre szívesen elolvasnám a könyv esetleges folytatásait, mert az Itt jártamból ugyan kiderül, hogy a mélypontot nagyon könnyű elérni, de engem az is érdekelne, hogy onnan hová lehet továbbmenni.
