Pár évvel ezelőtt egy amerikai irodalmi szemináriumon említette egy tanárom Don DeLillo nevét és Fehér zaj című művét, s ez a cím annyira megtetszett, hogy azon nyomban elhatároztam, hogy ezt a könyvet egyszer el kell olvasnom, bár a címen kívül semmi egyebet nem tudtam róla. Végül nagyjából egy évvel ezelőtt el is olvastam a regényt, de nem felelt meg teljesen az igazából meg sem fogalmazott elvárásaimnak, így hát nem erőltettem a szerző további könyveinek olvasását. Most viszont úgy gondoltam, teszek még egy próbát DeLillóval, hátha ezzel a regényével sikerül meggyőznie.
A regény egy áprilisi nap történetét meséli el, 2000-ben, Manhattanben. A főhős Eric Packer, a huszonéves, milliárdos tőzsdespekuláns, aki egy álmatlan éjszaka utáni reggelen úgy dönt, hogy sürgősen a város másik végébe kell autóznia hajat vágatni. Az út a vártnál hosszabb időt vesz igénybe, mivel Eric kocsija lépten-nyomon megállásra kényszerül, hol az elnök manhattani látogatása, hol egy híres rapper temetési menete, hol pedig egy tüntetés miatt. Eric a kényszerpihenőket arra használja, hogy luxuslimuzinja kényelmében különféle tőzsdeügyletek során szándékosan elveszítse minden vagyonát, megvizsgáltassa magát egy orvossal, tanácskozzon cége több vezető pozíciót betöltő tagjával, valamint elköltsön néhány étkezést ifjú feleségével, akibe a város legkülönbözőbb pontjain botlik bele. Mindemellett az is kiderül, hogy a férfi egy orgyilkos célpontja, s a lehetséges ismeretlen eredetű támadás miatt érzett izgatottsággal vegyes félelem Eric napjának egyik fő szervezőerejévé válik.
A Cosmopolist DeLillo Paul Austernek ajánlja, s az első néhány, csodálatosan szép oldalt olvasva teljesen jogosnak tartottam ezt az ajánlást, és úgy éreztem, mintha a szerző Auster New York trilógiáját folytatná anélkül, hogy másolná azt. Eric álmatlanságának és az ébredező városnak a leírása szerintem gyönyörű, és akármeddig szívesen olvasgattam volna, de aztán kezdődik a férfi élménydús napja, és a könyv szépen lassan olyanná válik, ami miatt a Fehér zajt sem szerettem igazán: DeLillo túl sok mindent akar mondani túl rövid idő alatt – a Cosmopolis mindössze 200 oldal, túl sok eseménnyel, ráadásul elég nagy betűkkel és kicsi szövegtükörrel.
A fentebb vázolt számos esemény leírásán keresztül ugyanis a szerző nagyjából a következő témákhoz kíván hozzászólni: pénz, nagyvárosi magány, elidegenedés, szex, rohanó idő, halál, valamint a nyelv teremtő ereje – és könnyen lehet, hogy valamit kifelejtettem a sorból. Az igaz, hogy DeLillónak tényleg van mondanivalója minden egyes témájáról, mégis olyan érzésem volt, hogy mindegyikbe csak belekap, mond valami igazat, szépet, elgondolkodtatót vagy szellemeset, de aztán saját okosságától megrészegülve már lép is tovább a következőre.
Az biztos, hogy van a regénynek néhány különleges, bizarr, vagy éppen hátborzongatóan gyönyörű epizódja, amelyekre valószínűleg sokáig emlékezni fogok (például Eric és kollégája, Jane szexjelenete a limuzinban, vagy a filmforgatás, amelybe Eric a regény vége felé botlik), és sajnálom, hogy a könyv egésze nem olyan zseniális, mint néhány részlete önmagában. Így végül most sem váltam a szerző rajongójává, és azt hiszem, most ismét megfeledkezem róla egy időre legalább.
Egyébként a Cosmopolis befejezése után olvastam, hogy ezt a regényt általában nem DeLillo legsikerültebb művei között tartják számon, de nem hiszem, hogy bármit is jelentett volna, ha nem ezt, hanem mondjuk az Underworld című regényét választom második olvasmánynak, amelyet viszont a szerző fő művei közé sorolnak. Azt hiszem, így is sikerült nagyjából megismernem DeLillo stílusát, tematikáját és nyelvhasználatát, s bár elismerem, hogy fontos és aktuális témákról ír, nem is rosszul, sőt gyakran igen szépen, mégsem érzem magaménak az ő világát és nem tudom igazán megszeretni őt. Talán csak arról van szó, hogy nem én vagyok az ő ideális olvasója.