Charlotte Brontë: Jane Eyre
Úgy tizenkét éves lehettem, amikor a nagymamám polcait nézegetve megakadt a szemem ezen a könyvön, bár az ő példányának nem Jane Eyre, hanem A lowoodi árva volt a címe. Valószínűleg ez tévesztett meg engem, mert a cím alapján egy Twist Olivér-féle történetre számítottam, s ehhez képest csalódás volt, hogy a regénynek valójában csak az első száz oldala foglalkozik a lowoodi árvasággal, utána már olyasféle felnőtt dolgokról van szó, mint pl. a szerelem, önfeláldozás, szenvedély, hit, kitartás és hasonlók. Akkoriban még kevéssé foglalkoztattak ezek a dolgok, s így Jane Eyre története nem találta meg a hozzám vezető utat. Most úgy gondoltam, ideje megtudnom, hogy mit tud mondani Brontë a mostani énemnek, így hát újraolvastam a regényt.
Először is az volt a furcsa számomra, hogy milyen jól emlékszem a történetre, pedig az apró részletek és fordulatok megjegyzése általában nem az erősségem, ráadásul elsőre nem is szerettem a regényt, ennek ellenére mégis elég mély benyomást tehetett rám titokban, mert most minden apróság egy pillanat alatt felidéződött bennem. Persze az is lehet, hogy mindez betudható a tanulmányaimnak: a Jane Eyre az angol irodalom olyan, ezerszer feldolgozott és mindenhol emlegetett szövege, hogy angol szakos éveim során sehogyan sem tudtam volna teljesen kikerülni Brontë regényét, a történet elemei pedig akaratlanul is belém ivódtak.
Egyébként mindez talán nem is lényeges, mert minden emlékem és előzetes várakozásom ellenére a Jane Eyre első kétharmada teljesen magával ragadott. A szöveg zseniális, szívbe markoló és színes; Jane viselkedése, értékei, magabiztossága és önállósága igazán figyelemre méltóak; a korabeli előkelő társadalom ábrázolása teljesen hihető; Jane és Mr. Rochester kapcsolatának alakulása pedig számomra hiteles és nagyon szépen megírt. Mindemellett pedig megdöbbentett és lenyűgözött, hogy Brontë írása sokszor mennyire modern. Ahogy Jane a cselekvés szabadságáról, képességei kibontakoztatásának vágyáról vagy a nők és férfiak egyenlőségéről beszél, az szerintem messze megelőzi a korát. (A regény 1847-ben jelent meg.)
Már kezdtem azt hinni, hogy jó úton vagyok egy katartikus olvasmányélmény felé, amikor hirtelen minden megváltozott. Az első két rész alatt alig akartam félbeszakítani az olvasást, a harmadik részt (miután Jane elhagyja Thornfield Hallt, hogy egyedül boldoguljon a világban) ezzel szemben alig bírtam végigolvasni. Egyszerre idegesített és untatott, hogy az utolsó kétszáz oldalon még felbukkant 3-4 új karakter, elindult egy teljesen új történetszál, új konfliktusok adódtak, hihetetlen véletlenek és csodálatos fordulatok estek meg – amelyek engem már kicsit sem érdekeltek, mert csak azt vártam, hogy Jane végre érjen már révbe.
Próbáltam rájönni, mi okozta azt, hogy az utolsó kétszáz oldal már alig kötött le, és két okot tartok elképzelhetőnek: vagy nincs türelmem nagyon hosszú regényekhez, mert úgy gondolom, hogy minden lényegeset el lehet mondani maximum négyszáz oldalon (ez azonban nem mindig igaz, mert számtalan olyan regényt tudok, amelynél a négyszáz oldal feletti terjedelmet teljesen indokoltnak érzem), vagy pedig arról van szó, hogy nem jó egy regény utolsó egyharmadát teljesen más irányba elvinni, mint az első kétharmadot. Nem tudok erre tudományos magyarázatot adni, csak úgy érzem, hogy egy adott történet szerkezete és ritmusa szempontjából nem szerencsés a végkifejlethez közeledve számos új elemet bevezetni. Mellesleg arra sincs ötletem, hogy hogyan lehetett volna Jane mindenképpen indokolt távollétének idejét jobban kitölteni, de hát ezt kitalálni nem az én dolgom lett volna. Így az a véleményem, hogy ha a Jane Eyre csak 450 oldal lenne, akkor tökéletes regény lenne, így viszont a nagyon várt katarzis nálam elmaradt, pontosabban elveszett valahol a számomra teljesen érdektelen Riversek története közben.
Végül pedig egy kis érdekesség: az én könyvemen a szokásos dicsérő kritikaidézetek között található két egymásnak némileg ellentmondó mondat: a címlapon egy bizonyos Jenny Colgan azt állítja, hogy a Jane Eyre már lányok egész generációinak segített nővé válni; a hátoldalon viszont Sarah Waters azon véleményét olvashatjuk, hogy a Jane Eyre megértéséhez felnőttnek kell lenni. Minden további kommentár nélkül csak annyit mondanék, hogy én Waters kisasszonnyal értek egyet, s szerintem a Jane Eyre semmiképpen sem tizenéveseknek való lányregény.
