Wells Tower: Elpusztítva, felperzselve - Everything Ravaged, Everything Burned
Néhány hete épp ráérősen, céltalanul andalogtam a könyvesboltban, amikor megláttam ezt a könyvet. Sosem hallottam még róla, a szerző neve sem mondott semmit, viszont nagyon tetszett a címe. Akkor épp valami nagyon drámai, nagyon súlyos valamire vágytam, és a könyv a címe és a leírása alapján is ilyennek tűnt, úgyhogy gyorsan meg is vettem. (Azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy ezt a könyvet még a Barbárokra várva előtt olvastam, az után ugyanis leginkább valami Júlia-füzetre vágytam, úgyhogy ha véletlenül a múlt héten láttam volna meg ezt a könyvet, biztosan nem vettem volna meg.)
A kötet kilenc novellát tartalmaz. Nem tudom, ez véletlen-e, de erről én egyből Salinger Kilenc történetére asszociáltam, és olvasás közben félig tudatosan kerestem a párhuzamokat Salingerrel, s találtam is néhányat, pl. a novellák címeit. Nincs erre racionális magyarázatom, mégis olyan érzésem van, hogy akár Salinger is írhatott volna novellákat ilyen címekkel, mint hogy Vad Amerika, Lefelé a völgyön át, vagy éppen A vurstliban.
(Egyébként szeretem azt hinni, hogy egy irodalmi műben semmi sem véletlen, hanem mindennek jelentősége van, a címeknek meg különösen, és Wells Tower elég okos írónak tűnik ahhoz, hogy a tudatos írás fontosságával tisztában legyen, úgyhogy én inkább úgy gondolom, hogy a novellák címei nem véletlenül keltenek salingeri hatást.)
Ezek a novellák jók. Nem falhoz kenősen jók, hanem amolyan intelligens, kigondolt, tudatos módon jók. Tower jól ismeri a világot, amiről ír: Amerika mélyét, az ilyen-olyan okokból kifolyólag kívülálló alakokat, a gyengéket, a balekokat, az önbizalom-hiányosokat, a krónikus szeretethiányban szenvedőket. (A világ, amit ábrázol, engem Hal Hartley filmjeire, pl. a Henry Foolra emlékeztet.) Ráadásul a novellák témái is érdekesek: kapcsolatok felbomlása, újrakezdés, kamaszkori útkeresés és kaotikus családi viszonyok. Én pedig szívesen olvasok ilyesmikről.
A novellák persze nemcsak azért jók, mert érdekesek a témák, hanem azért is, mert jól vannak megírva. Szerintem Tower minden egyes mondatát ezerszer átgondolta és a végletekig tökéletesítette: mindenesetre úgy érzem, hogy ezekben a történetekben minden szó a helyén van: nincs itt semmi fölösleges cicomázás vagy túlmagyarázás, egyszerűen csak megvan minden, aminek meg kell lennie.
A történetek egyébként nem is igazi történetek (legalábbis nem minden tekintetben felelnek meg az előző posztomban ismertetett rendes könyv-definíciómnak): nagy hirtelen elkezdődnek, majd ugyanolyan hirtelen véget is érnek, az első és az utolsó oldal között pedig megrajzolják a főszereplő életének egy apró, talán nem is különösebben jelentős szakaszát, de közben mégis sikerül érzékeltetniük a karakterek személyiségét és életútját.
Bár, mint mondtam, a történetek tanulsága (már ha van nekik olyan) nincs az olvasó szájába rágva, azért a felhasznált szimbolikát néha egy kissé túl egyértelműnek érzem. Szerintem nem nehéz rájönni, hogy mire utal pl. az, hogy az első novellában (A barna part) a házassága válságát kiheverni igyekvő főhős akváriumban tartott díszes halait megmérgezi egy tengeri uborka, amelyet, milyen érdekes, egy nő rakott bele az akváriumba. S ugyanígy a második történetben (Menedékhely): mégis, mit jelenthet az, hogy a főhős a sok éven keresztül elhanyagolt öccsével közösen lő egy jávorszarvast, ám kiderül, hogy a szarvas húsa mérgezett?
Szerencsére nem mindegyik történet ilyen egyszerű, az én kedvenceim, a Vad Amerika és A vurstliban pl. igazán finom és sokrétű írások, amelyekben nem fenyeget az a veszély, hogy a szerző mindent túl egyértelműen mond el.
Szóval nem rossz sztorik ezek, az biztos, bár én kicsit meglepődtem azon, hogy milyen ígéretes tehetségnek tartják már most az egyelőre egykötetes szerzőt. A Wikipedián pl. azt írják, hogy ez a könyve két recenziót is kapott a New York Timesban, s ez nagy elismerésnek számít, s úgy egyáltalán: sokan a mai amerikai irodalom nagy reménységeként tekintenek Towerre. Ezek szerint én még a New York Times nagyhatalmú kritikusainál is szigorúbb vagyok, mert ez alapján a kötet alapján én nem mondanám azt, hogy egy igazán nagy íróval állunk szemben. Okos, jó, hatásos és érdekes, de azért elolvasnám még legalább egy könyvét, mielőtt eldöntöm, hogy pontosan mennyire is az.
(Mellesleg ha a New York Times egyik kritikusa, Edmund White magyar könyvesblogger lenne és ilyen posztokat írna, alighanem kapna néhány hozzászólást arról, hogy talán kicsit kevésbé kellene spoilereznie.)
