Richard Brautigan: Görögdinnye édes levében - In Watermelon Sugar
Az elmúlt idők európai kitérői után ismét visszatértem az amerikai irodalomhoz, és az utóbbi egy-két hétben vagy régi kedvenceket vettem elő újra, vagy olyan könyveket olvastam, amelyekre régóta kíváncsi voltam. A Görögdinnye édes levében ez utóbbiak közé tartozik. Erről a rövidke regényről is egyetemista koromban hallottam először, és a címe rögtön elvarázsolt. Talán nem hangzik túl logikusan, de képes vagyok hosszú ideig merengeni egy könyvről, mindenfélét elképzelni róla, kigondolni, hogy vajon mi rejtőzhet a cím mögött, és közben mégsem elolvasni magát a művet. Brautigan regényének címét is évek óta ízlelgettem magamban, és csak most jött el az az idő, hogy végre elolvassam a könyvet. Az időzítés mindenesetre jól sikerült, a Görögdinnye a lehető legtökéletesebb olvasmány volt egy napos vasárnap délutánra.
A regény egy szabadelvű kommunában játszódik, amelynek központja a folyton megújuló, KIThALÁLom nevű közösségi ház. A közösség tagjai itt költik el az étkezéseket, gyakran itt is alszanak, ám mindenkinek a rendelkezésére áll a saját privát kalyibája, ahová bármikor visszavonulhat. Az itt élő emberek rendkívül egyszerű életet élnek, kevéssel is beérik, és szinte egyáltalán nem ragaszkodnak a magántulajdonhoz – a névtelen narrátor például összesen kilenc dolgot mondhat a magáénak, és nincs is szüksége többre. A város gazdasága nagyrészt a különböző színű dinnyékből nyert görögdinnyecukorra épül, amely ezerarcú alapanyag, és mindenki számára biztosítja a kellemes életet. Látszólag jól működő és békés utópisztikus világot ír le Brautigan, ám akad néhány elégedetlenkedő és/vagy a múltba révedő alak, aki megzavarja a nyugalmat.
KIThALÁLomtól nem messze van ugyanis az Elfeledett Művek szeméttelepe, ahol az elmúlt korok minden fölösleges kacatja megtalálható. Ide vonul vissza egyre sűrűbben a narrátor korábbi szerelme, Margaret, és rengeteg elfeledett dolgot hurcol haza KIThALÁLom-beli szobájába; illetve itt rendezi be főhadiszállását felKELÉS és anarchista bandája, akik elhatározzák, hogy megmutatják az idilli életet élő embereknek, hogy mi is KIThALÁLom valójában.
Brautigan regényében az a legcsodásabb, hogy nagyon sokféleképpen olvasható, és az éppen kiválasztott értelmezésnek megfelelően egy csomó kérdést felvet. Például: a könyv tekinthető egy naiv és gyakorlatiatlan közösség bemutatásának, amelynek nem sok esélye van a megmaradásra, mert úgy tűnik, hogy mindig akad olyan, aki a legidillibb idillt is le akarja rombolni és vissza akarja hozni a múltat, bármilyen szörnyű is volt az.
Érdekes egyébként, hogy a Brautigan által megfestett kommuna tagjai nagy rajongói a képzőművészeteknek és a szép tárgyaknak, a könyveket viszont feleslegesnek tartják: KIThALÁLom lakói korábban az Elfeledett Művekben felhalmozott több millió könyvvel fűtöttek, most már csak kuriózumként tekintenek a könyvekre, és sok-sok évente akad csak egy-egy ember, aki megír egy újabbat.
Ha éppen nincs kedvünk elmerülni Brautigan színes, természetközeli és különleges világában és KIThALÁLom barátságos közösségében, (ami szerintem kár lenne egyébként, mert a Görögdinnye világa a sok abszurditással együtt nagyon szimpatikus és emberi világ) akkor a regény olvasható egyszerű szerelmi történetként és féltékenységi drámaként is, amelyben a volt és a jelenlegi szerető csap össze a narrátor kegyeiért, s amely tragikus véget ér.
Emellett a regény a valóság és a fikció határait feszegető posztmodern műként is olvasható. A narrátor a történet idején ugyanis éppen azzal foglalkozik, hogy megírja a görögdinnyevilág legújabb könyvét (harmincöt év után az elsőt), amelyről csak annyi tudható, hogy semmi különösről nem szól, éppen csak arról, amit a narrátor leír. S bár ez nem egyértelmű, de vannak utalások arra, hogy voltaképpen a Görögdinnye édes levében az a könyv, amelyet a narrátor ír. Ez pedig felfogható úgy, hogy a történet fikció a fikción belül, vagy úgy is, hogy a narrátor egy vadonatúj világot teremt azáltal, hogy ír róla, s KIThALÁLom az a hely, ahol a gyerekes, bájos elképzeléseit és abszurd ötleteit megvalósíthatja.
Én persze nagyon szeretem, ha egy könyv ennyiféleképpen olvasható egyszerre vagy egymás után, úgyhogy Brautigan műve remek olvasmány volt számomra. Olyan az egész könyv, mint KIThALÁLom, ahol mindennap más fényű nap kel fel, s gyanítom, hogy a regény minden olvasáskor más oldalát mutatja. Az biztos, hogy újra fogom még olvasni, s aztán majd kiderül, hogy legközelebb mit látok benne.
