Szeretem Margaret Atwood írásait. Némelyiket jobban, némelyiket kevésbé, de az eddig olvasottak alapján mindig csak egyre kíváncsibb lettem, és szeretném minél több könyvét elolvasni. Nem sietek persze sehova, főleg mivel Atwooddal is úgy vagyok, mint sok más szerzővel, hogy csak a megfelelő hangulatban és lelkiállapotban tudom igazán élvezni a műveit. A Bluebeard's Egget például nem a legjobb időben olvastam el, a Szolgálólány meséjét viszont igen, s most a Vak bérgyilkossal is szerencsém volt, pedig kicsit elbizonytalanodtam, amikor pár hete kézhez kaptam a könyvet, és megláttam, hogy ilyen hosszú: féltem, hogy netán valami túlírt, cikornyás szöveget kapok, amit nem győzök majd végigolvasni. Aztán egy alkalmas pillanatban belekezdtem a regénybe, és a kétségeim gyorsan szertefoszlottak.

Írtam már a könyvről röviden néhány hete, a körbeadós-könyvajánlós játék kapcsán, aztán kedvem támadt újraolvasni, és mesélni róla egy kicsit bővebben is, mert nagyon szeretem ezt a könyvet, és mert úgy vettem észre, hogy ez a kevésbé ismert Saramago-regények közé tartozik, én meg szeretném népszerűsíteni. Régi kedvencem ez a regény, de már jó pár éve, hogy utoljára olvastam, úgyhogy most kicsit tartottam tőle, hátha már nem fogom annyira szeretni, de szerencsére nem így történt, még most is csak a legjobbakat tudom róla mondani.

A történetről röviden: a főszereplő, José úr, a Népesség-nyilvántartó Hivatal ötvenes, magányosan élő tisztviselője. Élete lassan, izgalmak nélkül csordogál medrében, ám José úrnak van egy ártatlan hobbija, amely mindent megváltoztat: hazai hírességekről gyűjt újságkivágásokat és mindenféle információt, s kihasználva az egyedülálló helyzetet, hogy a házacskáját csak egy ajtó választja el a Népesség-nyilvántartótól, éjszakánként be-beoson a munkahelyére, hogy megkeresse és lemásolja a gyűjteményében szereplő hírességek kartotéklapjain szereplő életrajzi adatokat.

Kureishitől eddig csak az Intimitás című rövidke regényt ismertem, amit olvastam sok évvel ezelőtt magyarul, majd néhány hónapja újraolvastam angolul. Mivel második olvasásra nagyon tetszett a könyv, gondoltam, érdemes lenne mást is elolvasni a szerzőtől, s így került a kezembe ez a novelláskötet.

Olvastam jókat erről a könyvről, először a Könyvesen, aztán Bridge-nél is, akinek mindig olyan figyelemfelkeltő ajánlói vannak, hogy szinte mindenhez kedvet kapok, amiről ír, így hát én is elolvastam ezt a regényt. Kicsit sem csalódtam, ez egy nagyon jó könyv.

Ezidáig csak a regény Kegyetlen játékok című, modernizált filmváltozatát láttam, de régóta kíváncsi voltam mind a könyvre, mind a Kegyetlen játékoknál autentikusabb, John Malkovich-féle filmre. Most végre elolvastam a regényt, és nem csalódtam benne, teljesen érthető, hogy miért népszerű ez a könyv még ma is, és hogy miért dolgozzák fel újra és újra. (A filmet még mindig nem láttam, de hamarosan ezt is pótolom, nem hiszem, hogy unni fogom.)

A Vonzás szabályai után egy újabb könyv, amelynek a címébe szerettem bele. Nem emlékszem, hol emlegették, azt hiszem, egy másik könyvben lehetett róla szó, s az angol címe – Bright Lights, Big City – annyira tetszett, hogy rögtön elhatároztam, hogy ezt egyszer el kell olvasnom, s amikor néhány éve megláttam a könyvet a tanszéki könyvtárban, rögtön ki is kölcsönöztem. A címén kívül nem tudtam semmit a regényről, mégsem csalódtam benne, mert bár a történet és a karakterek nem olyan emlékezetesek, a könyv belopta magát a szívembe pusztán azzal, hogy E/2-ben íródott. A Fények, nagyváros előtt sosem  olvastam így megírt regényt, úgyhogy a narráció (számomra) újszerűsége teljesen lenyűgözött.

Az első találkozásom Pynchonnel harmadéves egyetemista koromban történt, amikor az 1945 utáni amerikai irodalom szemináriumra el kellett olvasni egy novelláját: az Entropyt. Bár a mű legtöbb árnyalata és utalása valószínűleg az órai elemzés mellett is megfejtetlen maradt, rám elég nagy hatással volt az az írás: olyasmit olvastam akkor és olyan stílusban, amivel addig még sosem találkoztam, s talán akkor kezdődött a posztmodern nevű megfoghatatlan valami iránti, gyakran frusztrációval terhes, ám lankadatlan rajongásom.

Az évek során Bret Easton Ellis minden könyvét sikerült elolvasnom, jó néhányat többször is, bár talán nem a legjobb sorrendben ismertem meg őket. A Vonzás szabályait is olvastam korábban, azt hiszem, azután, hogy először olvastam az Amerikai psychót, de már elég homályosak voltak az emlékeim, úgyhogy pár hónapja úgy gondoltam, ideje újraolvasnom.

Azt hiszem, sok korábbi bejegyzésem tükrében korántsem meglepő, ha a Nagy Gatsbyről szóló írásomat is azzal kezdem, hogy: olvastam már tizenévesen, majd aztán... Nos, valóban, a Gatsbyt is, mint annyi más könyvet, valamikor gimnazista koromban olvastam először, gyanítom, hogy egy másik könyvben emlegethették, s az keltette fel az érdeklődésemet, de erre már nem emlékszem pontosan. Elolvastam mindenesetre, tetszett is, de éppenséggel nem változtatta meg az életemet. Aztán néhány éve egyetemi kötelezőként láttam viszont a regényt, elolvastam másodjára is, s ekkor már több olvasmányélménnyel, tapasztalattal és az 1920-as évek Amerikájának némi ismeretével felvértezve sokkal jobban tudtam értékelni a könyvet.

Pár hónappal ezelőtt, a State of the Art kapcsán írtam, hogy ismét felébredt bennem a kíváncsiság Banks sci-fi életműve iránt, így aztán néhány hete a Libri akciójában meg is vettem ezt a regényt, aztán múlt héten úgy gondoltam, hogy a Nyugalom után kellemes kikapcsolódás lesz ez a könyv.