Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása - The Crying of Lot 49
Az első találkozásom Pynchonnel harmadéves egyetemista koromban történt, amikor az 1945 utáni amerikai irodalom szemináriumra el kellett olvasni egy novelláját: az Entropyt. Bár a mű legtöbb árnyalata és utalása valószínűleg az órai elemzés mellett is megfejtetlen maradt, rám elég nagy hatással volt az az írás: olyasmit olvastam akkor és olyan stílusban, amivel addig még sosem találkoztam, s talán akkor kezdődött a posztmodern nevű megfoghatatlan valami iránti, gyakran frusztrációval terhes, ám lankadatlan rajongásom.
S bár az egyetemen lett volna lehetőségem egy Pynchon-szeminárium látogatására (azt hiszem, az nem az a kurzus volt, amire fél óra alatt elfogytak a helyek), valamiért mégsem tettem, inkább megmaradtam Pynchon távoli csodálójának, és a mindenkori jövőbe helyeztem a további műveinek megismerését. A jövő most érkezett el, pontosabban egy-két hónapja, amikor a Libri sok-könyv-féláron akciójában szerepelt a 49-es tétel kiáltása is, én pedig azonmód megvettem a regényt. Azóta nézegettem sokszor, az első bekezdést vagy tízszer elolvastam, bele-belelapoztam, szagolgattam, de végül mindig valami könnyebbet választottam helyette. Aztán ahogy ez gyakran lenni szokott, a 49-es is akkor talált meg, amikor épp nyitott voltam rá: a múlt héten valamelyik este, már éjfél után a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és belekezdtem. (Azt hiszem egyébként, hogy ez egy igazi éjszakai könyv.)
Mivel még csak április van, nem akarok olyan szavakkal dobálózni, hogy ez nálam az év regénye, de az biztos, hogy a legkülönlegesebb, legrejtelmesebb, legszórakoztatóbb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és az is biztos, hogy ezúttal nem fogok újabb éveket várni, mire megint Pynchont veszek a kezembe. A rend kedvéért írok pár mondatot a történetről, hogy utána újult erővel lelkendezhessek tovább.
Tehát, a regény arról szól, hogy Oedipa Maas, átlagos kaliforniai háziasszony lesz a hagyatéki végrehajtója volt szeretőjének, Pierce Inveraritynek. Oedipa San Narcisóba, Pierce városába utazik, ahol a hagyatéki ügyek intézése közben egy rejtélyes, titokban működő társaság, a Trystero (vagy Tristero) nyomára bukkan. A Trystero valószínűleg egy underground postaszolgál
at, amely évszázadokon és kontinenseken átívelve szolgált mindenfajta anarchisták vagy szimplán a hivatalos kommunikációs csatornákat nem szívesen használó emberek üzeneteinek kézbesítőjeként. Oedipának mániájává válik a Trystero, mindenáron szeretné kinyomozni a társaság eredetét és történetét, s a Trystero jelképét, az elnémított postakürtöt követve szerte Kaliforniában, a regény végén (eléggé leegyszerűsítve) arra következtetésre jut, hogy vagy tényleg egy nagyon nyugtalanító összeesküvésre derített fényt, vagy pedig megőrült.
at, amely évszázadokon és kontinenseken átívelve szolgált mindenfajta anarchisták vagy szimplán a hivatalos kommunikációs csatornákat nem szívesen használó emberek üzeneteinek kézbesítőjeként. Oedipának mániájává válik a Trystero, mindenáron szeretné kinyomozni a társaság eredetét és történetét, s a Trystero jelképét, az elnémított postakürtöt követve szerte Kaliforniában, a regény végén (eléggé leegyszerűsítve) arra következtetésre jut, hogy vagy tényleg egy nagyon nyugtalanító összeesküvésre derített fényt, vagy pedig megőrült. Ami pedig a könyvről alkotott véleményemet illeti: nagyjából úgy tudom jellemezni a művet, hogy egyszerre iszonyatosan élvezetes, kaotikus, beteg humorú, paranoid, játékos, izgalmas, gyakran követhetetlen, meseszerű, ironikusan pornográf, szomorú és nyomasztó. Főleg a könyv első fele rettentően szórakoztató, pl. Metzger és Oedipa első estéjének leírása, amelyet az Echo Fogadójában töltenek, vagy éppen a Peter Pinguid Társaság névadójának története szerintem felülmúlhatatlan. Aztán ahogy haladunk előre (és veszünk el) a történetben, úgy válik egyre komorabbá és baljósabbá a regény, s a történet vége, amikor Oedipa a Trystero-rejtély kibogozásának küszöbén a saját paranoiájáról, Amerikáról, s az elidegenedésről mereng, már végtelenül szomorú és rezignált hangvételű.
Nem áltatom magam azzal, hogy akár a regény tizedét is sikerült most megértenem. Sokszor éreztem elveszve magam, folyton visszalapozgattam, hogy valahogy követni tudjam az eseményeket és az egyre messzebbre nyúló összeesküvés-elméleteket, de így is úgy érzem, hogy gyakran elvesztettem a fonalat. Ennek ellenére nem hagyott el a kedvem, inkább csak még kíváncsibb lettem Pynchonre, s úgy érzem, olyan világot nyitott meg ez a regény, ahova még sokszor vissza kell térnem (és vissza is fogok térni), hogy minden egyes alkalommal egy kicsit jobban feltérképezhessem, mert az elsőre meg nem értés miatti frusztrációt bőven ellensúlyozza az, hogy a könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy olyan irányba kényszerítem a gondolataimat, amerre nem könnyen mennek maguktól, s hogy jót tesz az a sok újszerűség, amit ez a regény nyújtani tud.
Kétségtelen, hogy a regény minden szavára figyelni kell, hiszen olyan bonyolult szerkezetű, kacskaringós szöveg ez, amelyben könnyű elveszni, s az olvasó nem engedheti meg magának, hogy figyelmetlenül olvasson, mert akkor tényleg minimális esélye van átlátni az összefüggéseket. A sok egyéb mellett ezért is különösen szerettem a 49-est olvasni: kénytelen voltam kicsit lelassítani magam miatta. Gyakran túl gyorsan, túl felszínesen olvasok, erre viszont koncentrálnom kellett, s ez jó volt. Érdekes, hogy hogyan tud egy ilyen játékos, szerteágazó, szabálytalan könyv fegyelmezett olvasásra késztetni.
A végére pedig idézek néhány gondolatot a szerző könyveinek wikijéről: a tapasztalt olvasók itt azt tanácsolják a kezdőknek, hogy Pynchon első olvasásakor egyszerűen csak hagyjuk magunk mögött a félelmeinket és az előítéleteinket, és élvezzük a könyvek nyújtotta különleges világot. Azt mondják, ha az ember rákap, akkor úgyis visszatér, s minden olvasással többet és mást ért majd meg. S azt is mondják, hogy nem kell feladni, ha elsőre értelmezhetetlen valamely (sok) részlet, hagyni kell a könyvet egy darabig, majd esetleg máskor visszatérni hozzá. Én meg úgy gondolom, hogy ezek a dolgok tényleg így vannak, és a nehézségek ellenére csak ajánlani tudom Pynchont.
