Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - The Blind Assassin
.jpg)
Szeretem Margaret Atwood írásait. Némelyiket jobban, némelyiket kevésbé, de az eddig olvasottak alapján mindig csak egyre kíváncsibb lettem, és szeretném minél több könyvét elolvasni. Nem sietek persze sehova, főleg mivel Atwooddal is úgy vagyok, mint sok más szerzővel, hogy csak a megfelelő hangulatban és lelkiállapotban tudom igazán élvezni a műveit. A Bluebeard's Egget például nem a legjobb időben olvastam el, a Szolgálólány meséjét viszont igen, s most a Vak bérgyilkossal is szerencsém volt, pedig kicsit elbizonytalanodtam, amikor pár hete kézhez kaptam a könyvet, és megláttam, hogy ilyen hosszú: féltem, hogy netán valami túlírt, cikornyás szöveget kapok, amit nem győzök majd végigolvasni. Aztán egy alkalmas pillanatban belekezdtem a regénybe, és a kétségeim gyorsan szertefoszlottak.
Ez a regény egy igazi bölcsész(leány)álom, mégpedig igen sokféle okból, ezek az okok pedig nagyjából a következők (először tételesen, majd részletesen kifejtve): többértelmű, utalásokban gazdag, a valóság és az idő különböző síkjain játszódó, csavaros történet; különleges karakterek; a stílusok, nézőpontok, és műfajok változatossága; a nyelvhasználat; színesen és szuggesztívan felvázolt történelmi háttér és korrajz; a megjelenített érzelmek, döntések, élethelyzetek drámaisága.
Hogy a legbonyolultabbal kezdjem, először megpróbálok némi képet adni a regény cselekményéről: a jelenben játszódó kerettörténetben megismerjük az idős Iris Chase-t, aki a halálra készülődvén számot vet az életével és írni kezdi az élettörténetét, amely a könyv fő története lesz. Iris visszaemlékezésein keresztül megismerkedünk a Chase és a Griffen családok tagjaival, valamint az állítólagos anarchista-íróval, Alex Thomasszal, aki a regény alig-alig szereplő főalakja, az események katalizátora, valamint Iris és a húga, Laura közös szerelme lesz.
A regény legfontosabb eseményei az 1930-as és 1940-es években játszódnak, előbb a gazdasági válság, majd a 2. világháborúra való készülődés és végül a háború légkörében, s a történelmi események mindvégig nagy hatással vannak a szereplők életének alakulására, kezdve az olyan „apróságokkal”, hogy Iris azért kénytelen feleségül menni a gazdag gyároshoz, Richard Griffenhez, hogy ezzel biztosítsa a saját, és főleg az álmodozó, csöppet sem gyakorlatias Laura jövőjét, egészen Alex Thomas haláláig a háborúban, amely végül elvezet Laura öngyilkosságához.
A kerettörténeten és a „valódi” történeten kívül aztán szerepel még a regényben egy regény is, A vak bérgyilkos címmel, amelyet Laura írt, s amelyet Iris publikált a húga halála után, s amely most, ötven évvel később is töretlen népszerűségnek örvend. A könyvbeli regény pedig nem másról szól, mint Alex és Laura névtelen alteregóinak kapcsolatáról és együttléteikről, amelyek során Alex mása sci-fitörténeteket mesél Laura másának. Az egyik ilyen történet pedig a vak bérgyilkosról és annak egy néma lánnyal való szerelméről szó, ez a történet pedig akár Alex és Laura kapcsolatának a fikció még eggyel mélyebb vagy belsőbb rétegébe helyezéseként is felfogható.
S mindezeken felül a regényt helyenként korabeli újságkivágások is tarkítják, amelyek megint csak más megvilágításba, illetve történelmi és társadalmi kontextusba helyeznek bizonyos eseményeket.
Ám hogy ne legyen olyan egyszerű az ember dolga, Atwood számos helyen elbizonytalanítja az olvasót, hamis nyomokat helyez el és kételyeket ültet el a történet „helyes” értelmezésével kapcsolatban. Például a regénybeli regény egy pontján én elkezdtem kétségbe vonni, hogy a történet tényleg Alex és Laura kapcsolatáról mesél, és inkább arra hajlottam, hogy valójában Alexről és Irisról van szó. A regény vége felé, de még a nagy leleplezések előtt pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mikor volt ideje és lehetősége Laurának megírni a Vak bérgyilkost, és hogy vajon tényleg ő volt-e a könyv szerzője.
Ez a fajta ellentmondásosság és többértelműség elvezet a regény karaktereinek kérdéséhez: Iris, Laura és Alex különleges háromszöget alkotnak. Iris és Laura testvérek, ám nagyban különböznek egymástól: Laura ábrándos, furcsa, nyílt, őszinte, félelem nélküli lány, míg Iris egy fokkal gyakorlatiasabb, hűvös, mégis bizonytalan nő, ám Alex vonzása mindkettejükre ugyanúgy hat, ám míg egyikük óriási (és feleslegesnek bizonyuló) áldozatot hoz az emlékeiben megőrzött, de a valóságban elveszített (soha meg sem kapott) férfi kedvéért, másikuk szerelmi kapcsolatot létesít a férfival, amely egészen Alex haláláig tart, s amellyel voltaképpen elárulja és kijátssza testvére éteri érzelmeit.
Alex egyébként szinte az egész regény során csak a hiányával van jelen. Hogy egy nem egészen pontos idézettel éljek, ő a lyuk a fánkban: a semmi, ami azáltal lesz valami, hogy nevet adnak neki s hogy valami körülveszi őt. Alex karakterének és a Chase nővérek egyikével való kapcsolatának fikcionális voltát tovább erősíti az a tény, hogy a viszony leírása teljes egészében a regénybeli regényben jelenik csak meg. A valódi történetben mindössze a kezdő- és a végpontot olvashatjuk: Laura/Iris váratlan találkozását Alexszel Torontóban, és azt a napot, amikor megérkezik az Alex halálát hírül adó távirat.
Annak ellenére, hogy a regény magja egy tragikus szerelmi történet, mégsem holmi nyálas irományról van szó. A szerelem szó talán egyszer sem hangzik el a műben, az elhangzó romantikát és érzelmességet sejtető szavakat pedig folyamatosan megkérdőjelezik és idézőjelbe teszik a regény és a belső regény karakterei. Az érzelmek nyílt kifejezésének hiánya ellenére a könyv nyelvezete rendkívül árnyalt és sokrétű, ám úgy vettem észre, hogy minél beljebb haladunk a regény középpontja felé, annál köznapibb a nyelvhasználat: a kerettörténetben Iris folyamatosan az idő múlásán és egyéb filozofikus témákon mereng, s eközben számos hasonlatot és költői képet használ; a fő történetben ezzel szemben már sokkal prózaibb, lényegre törőbb a nyelvezet. Laura regénye ennél is tovább megy: könyve a témája alapján lehetne akár végletesen drámai, túláradó nyelven megírt mű is, ám ehelyett egy szikár, tényszerű szöveget kapunk; s végül a Laura regényében Alex mása által elmesélt történeteket pedig már némiképp igénytelen, élőbeszédszerű nyelvhasználat jellemzi.
Végül pedig néhány szó a regény befejezéséről: a mű végére az összes külső, belső és még belsőbb történet lezárul – azt persze nem mondhatom, hogy megnyugtató módon, inkább arról van szó, hogy megtörténik minden, aminek meg kellett történnie, és onnan már nincs hova menni. A kerettörténet pedig az idős Iris halálával zárul, aki, miután az életrajzában új életet adott Laurának és Alexnek, egy kicsivel talán nyugodtabban hal meg. (A könyv vége egyébként engem Ian McEwan Vágy és vezeklésére emlékeztetett, ami 2001-ben, egy évvel a Vak bérgyilkos után jelent meg.)
