Hanif Kureishi: Intimitás - Intimacy

Van néhány könyv, amit minél többször olvasok, annál jobbnak tartok: ilyen például a Mrs Dalloway Virginia Woolftól, A szenvedély Jeanette Wintersontól vagy A nagy Gatsby Fitzgeraldtól. És ilyen könyv az Intimitás is: most olvastam harmadszor, és lassan eljutok odáig, hogy ez a regény is az évente-kétévente „kötelezően” újraolvasott kedvenceim közé kerül.
 
Az Intimitás elbeszélője a negyvenes Jay, a történet pedig egyetlen éjszaka, a „legszomorúbb éjszaka” alatt játszódik. Az éjszaka azért olyan szomorú, mert Jay éppen arra készül, hogy másnap reggel elhagyja Susant, akivel sok évig együtt élt, és a két gyerekét. S ezt az utolsó éjszakát Jay arra használja, hogy visszatekintsen a Susannel töltött évekre és hogy végiggondolja a saját helyzetét, érzelmeit, motivációit, vágyait, félelmeit és frusztrációit, s ezáltal megbizonyosodjon arról, hogy tényleg mennie kell.
 
Az a jó az Intimitásban, hogy regény (és nekem az sem számít, ha valamelyest önéletrajzi). És mivel az Intimitás regény, engem csöppet sem érdekelnek az afféle valóságos kérdések, hogy Jay éppen milyen csúnya és elítélendő cselekedetre készül, meg hogy a döntése milyen hatással lesz Susan és a gyerekek életére – hogy a sajátjáról már ne is beszéljünk.
 
Igen, Jay meglehetősen ellenszenves, gerinctelen, önző, szánalmas és elég gyáva alak, viszont meg tudom érteni és át tudom érezni az érzéseit, az érveit, az önzését, a nyughatatlanságát, az újdonság és az izgalom iránti vágyát – és egy regény esetén nekem ez többet számít, mint hogy olyasmiken merengjek és moralizáljak, hogy mondjuk milyen lesz Jay gyerekeinek csonka családban felnőniük, hiszen az efféle kérdéseken nyugodtan merenghetek a való életben is.
 
Az Intimitás amúgy olyasféle, az olvasót is zavarba hozó, néha kényelmetlenül őszinte könyv, mint mondjuk a Beszélnünk kell Kevinről. Ez a regény is arra késztet(het)i az olvasót, hogy nyíltan bevalljon néhány olyan gondolatot és félelmet, amin maximum tökegyedül szokott töprengeni, de nem árulna el soha senkinek. Én természetesen semmiféle vallomást nem fogok most tenni, viszont mondok egy példát a könyvből, hogy megvilágítsam, mire gondolok: Jay visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ő és Susan egy időben párterápiára jártak, ahol Jay elmondta, hogy Susan már nem ébreszt benne kíváncsiságot. A terapeuta erre azt mondja, hogy természetes, hogy egy hosszú kapcsolatból egy idő után eltűnik a kezdeti lángolás, de a lelkesedés helyett van más vigasz: például az elégedettség. Jay egészen megdöbben ezen az érvelésen - és őszintén szólva engem nem lep meg, ha valaki úgy érzi, hogy egy kapcsolatban ő nem vigaszt keres és hogy úgy gondolja, az elégedettség érzése nem a legtöbb, amit egy kapcsolat adhat – de persze az ilyesmit nem feltétlenül könnyű beismerni.
 
S egyébként Jay érzéseinek megértéséhez és a nyűglődéseinek átérzéséhez természetesen egyáltalán nem kell negyvenes, hűtlenkedő férfinak lenni. Mert amin Jay keresztülmegy, azon (vagy valami nagyon hasonlón) szerintem mindenki keresztülment már, aki valaha is kilépett egy kapcsolatból. Úgyhogy annak ellenére, hogy az Intimitás csak a férfi szemszögéből mutat mindent és a benne foglalt gondolatmenetek valamiféle férfias logikát követnek, ez nem férfikönyv. Ez egy emberi könyv. És jó.