Iain M. Banks: The State of the Art

Bankset Kelt ajánlotta a figyelmembe úgy öt évvel ezelőtt, pontosabban szólva, úgy emlékszem, hogy egyszerűen a kezembe nyomta a Játékmester című regényt, azzal, hogy olvassam el, mert  az nekem jó lesz. Elolvastam, és jó volt, annyira, hogy azóta már többször is újraolvastam.

Később aztán olvastam a Darázsgyár című Banks-regényt, ami ugyan nem Iain M., ,,csak” Iain Banks, de az élményből ez nem vont le semmit, azt meg külön szerettem benne, hogy a fordítást Bényei Tamás készítette, akinek néhány remek kurzusát volt szerencsém látogatni egyetemi éveim alatt.
 
Bár mindkét regényt szerettem, valahogy mégsem olvastam mást Bankstől, egészen mostanáig. A State of the Art nyolc novellát tartalmaz, s bár mindegyik érdekes és gondolatébresztő volt, én most a két kedvencemről írok bővebben.
 

A Cleaning Up című novella azzal indul, hogy rejtélyes ,,ajándékok” kezdenek a Földre hullani. Az emberek kezdeti riadalmát a kíváncsiság váltja fel, majd hosszas erőfeszítések árán sikerül megfejteni, hogy az idegen eredetű tárgyak a legmodernebb csúcstechnológiát (state of the art) képviselik, és a gazdasági és katonai vezetők rögvest fontolgatni kezdik a tárgyak Szovjetunió elleni felhasználásának lehetőségét. 

Közben a másik történetszálon megtudjuk, hogy a Földre érkező tárgyakat az őket küldő idegen civilizáció valójában a Napba szerette volna juttatni, ám némi hiba csúszott a tervezésbe. Az idegenek eztán kapcsolatba lépnek a Földdel és megpróbálják visszaszerezni a tárgyakat, de nem járnak sikerrel, s a földiek végül valóban bevetik a Szovjetunió ellen az idegen eredetű csúcseszközöket, ám a próbálkozás nem várt eredménnyel zárul.
 
Rendkívül érdekes és vicces a cselekmény, főképp az, hogy a földi eseményeket, az ,,ajándékok” érkezését először a megdöbbent földlakók szemszögéből ismerjük meg, aztán az idegenek űrhajóján játszódó részletekből azt is megtudjuk, hogy voltaképpen mik is ezek a tárgyak és hogy milyen funkciót látnak el. A novella végén pedig leszűrhető az egyszerű, mégis elgondolkodtató következtetés, miszerint minden csak a szemlélő nézőpontján múlik, s kiderülhet, hogy amikor a földlakók igazán okosnak és ravasznak hiszik magunkat, valójában éppen hatalmas hibát követnek el.
 
A másik kedvencem a címadó State of the Art volt, ami voltaképpen egy százoldalas kisregény, s a Kultúrában játszódik, akár a Játékmester. A történetet az egyik fő karakter, Diziet Sma visszaemlékezéseiből ismerjük meg, s megtudjuk, hogy hogyan bukkan az Arbitrary nevű Kultúrabeli űrhajó ,,véletlenül” a Földre az 1970-es években. A hajó a legénység néhány tagját leküldi a Földre, hogy az emberek közé vegyülve megfigyeléseket végezzenek és tapasztalatokat, élményeket gyűjtsenek az emberiség kultúrájáról, majd körülbelül egy év elteltével az Arbitrary kapcsolatfelvétel nélkül elhagyja a naprendszert.
 
A történet lényegét valójában a négy fő karakter közötti beszélgetések és viták adják, amelyek például olyan kérdéseket feszegetnek, hogy szükség van-e izgalomra, boldogtalanságra, fájdalomra, bűnre és bűntudatra, avagy ezek mind primitív koncepciók és a Kultúra jól tette, hogy megszabadult tőlük.
 
A karakterek közül Diziet Sma igazi Kultúrabeli lény, élvezi a gondtalan, biztonságos, fájdalom és izgalom nélküli életet, amelyet a Kultúra biztosít számára, s bár érdeklődik a Föld iránt, képtelen volna ott élni. Sma úgy érzi, hogy az emberiség a vesztébe rohan, s igyekszik meggyőzni az Arbitraryt, hogy hivatalosan is vegyék fel a kapcsolatot a Földdel és próbálják megakadályozni a bolygó pusztulását.
 
Dervley Linter szintén a Kultúra szülötte, ám őt egészen elbűvüli a földi élet, minden kiszámíthatatlanságával és fájdalmával együtt, s nem is hajlandó visszatérni a hajóra, hanem elhatározza, hogy hátralévő életét a Földön fogja tölteni, s a minél autentikusabb élmény kedvéért még a Kultúrából származó előnyeiről is lemond és az emberekhez hasonlóvá operáltatja magát.
 
Li a hajó legénységének egyik hangadó tagja. Bár ő maga nem vegyülhet el az emberek között, mert nem eléggé emberszerű a külseje, mégis élénken érdeklődik a Föld iránt, ám ő Smával és Linterrel ellentétben végtelenül unalmasnak tartja a bolygót és azt tartaná a legcélszerűbbnek, ha a hajó egy aprócska fekete lyukat plántálna a Föld közepébe, ami belülről pusztítaná el azt.
 
Az Arbitrary pedig látszólag vívódik a történet folyamán, ám végül úgy dönt, hogy jobb, ha csak megfigyelik a Földet és elkerülik a kapcsolatfelvételt.
 
Az eltérő személyiség és vélemények ellenére mind a négy karakter igazi Kultúrabeli hozzáállásról tanúskodik abban az értelemben, hogy képtelenek mit kezdeni a földi élet és gazdaság alapját adó birtoklásvággyal, hogy az emberiség történetéből csak a természeti és kulturális emlékek érdeklik őket, illetve hogy mindannyian alapvetőnek tekintik a szabad akaratot és a saját vágyaiknak megfelelően cselekszenek.
 
Érdekes olvasni, hogy milyen lehet a Föld egy elképzelt idegen kultúra szemszögéből, és szerintem a történet is igen jó. Mindenesetre kedvet kaptam tőle, hogy további Kultúra-regényeket is elolvassak, kezdve azzal, hogy megint újraolvasom a Játékmestert. Amint ez megtörtént, arról is írok majd.