Erskine Caldwell: Tobacco Road - A semmi közepén
Olvastam jókat erről a könyvről, először a Könyvesen, aztán Bridge-nél is, akinek mindig olyan figyelemfelkeltő ajánlói vannak, hogy szinte mindenhez kedvet kapok, amiről ír, így hát én is elolvastam ezt a regényt. Kicsit sem csalódtam, ez egy nagyon jó könyv.
A történet a 30-as évek válság sújtotta Amerikájában, egy déli államban játszódik. Itt él a Lester család, régi gyapottermesztő família, amelynek otthon maradt tagjai évről évre egyre mélyebb nyomorba süllyednek, mivel az általuk ismert elavult módszerekkel nem éri meg megművelni a földet, de még ha megérné is, a saját nincstelenségük, de főleg a lustaságuk megakadályozza őket abban, hogy gyapottermesztésről való folyamatos lamentáláson kívül bármit is tegyenek az ügy érdekében.
A családnak egyébként már csak a valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal megvert tagjai élnek a régi Lester-birtok maradékán: a nyúlszájú Ellie May, akit senki nem akar feleségül venni; a 16 éves Dude, aki mániás cselekedetekben éli ki magát (vég nélkül képes labdát dobálni a ház falához, vagy éppen nyomni az autó dudáját); a beteg, fogatlan anya, Ada, akinek az a legfőbb gondja, hogy nincs egy divatos ruhája, amiben majd eltemethetik; az öreg nagymama, aki mindenkinek csak útban van; és végül a családfő, Jeeter, az örök halogató, aki minden évben elhatározza, hogy megműveli a földjét, de végül sosem csinál semmit.
Bár a Tobacco Road lehetne akár egy rettentően tragikus, komor regény is a helyszín és az ábrázolt nyomor alapján, mégsem az. A történet ugyanis annyira abszurd, komikus és egyben dühítő, hogy azon én csak nevetni tudtam, a karakterek pedig annyira életképtelen, utálatos, tehetetlen nyomorultak, hogy lehetetlen sajnálni vagy komolyan venni őket.
Az ugyan könnyen elképzelhető, hogy Lesterék többé-kevésbé önhibájukon kívül csúsztak le, hiszen Amerika a válság közepén valóban nem volt vidám hely, ahol egyszerű volt talpon maradni, ám a család tagjai beleragadtak szánalmas kis életükbe, jórészt azért, mert Jeeter végtelenül ostoba, tehetetlen alak, aki naphosszat azt hajtogatja, hogy képtelen volna elhagyni a földjét, hiszen a vérében van a földművelés, s aki folyton csak kívülről (istentől, a városi hitelezőktől vagy a rég szétszéledt, életrevaló gyerekeitől) várja a segítséget, ám semmiféle lépést nem tesz a siker érdekében. De nem akarok mindent Jeeterre fogni, hiszen a család többi tagja sem sokkal aktívabb vagy szeretreméltóbb nála, így, mondhatni, megérdemlik egymást.
Amit különösen utálatosnak és dühítőnek tartottam Lesterékben, az a nemtörődömségük és felelőtlenségük volt. Semmire nem vigyáznak, nincs semmijük, de ha mégis, akkor azt gondolkodás nélkül elherdálják vagy tönkreteszik. A legjobb példa erre az új autó, amit a történet során a környékbeli prédikátornő, Bessie nővér vásárol nászajándékul a maga és Dude számára, s amit Lesterék rövid idő alatt ronccsá amortizálnak. Szinte fájdalmas olvasni, hogy hogyan szaggatják szét a vadonatúj kárpitozást azzal, hogy teleszórják eladásra szánt törpetölggyel, vagy hogy hogyan szenvednek pár nap alatt számos balesetet, amelyek során az autó lényegében totálkáros lesz. Ezek után én úgy gondoltam, hogy Lesterék nem becsülnek meg semmit és megérdemlik a sorsukat, és az esetleg addig meglévő kevéske szánalmam is elpárolgott.
Egyébként bármennyire is abszurd és szórakoztató a történet, a végén azért mégis van benne némi tragikus és szomorú felhang. Miután ugyanis Jeeter és Ada a saját ostobaságuk áldozatául esnek, Dude rögtön átveszi apja helyét, s a regény azzal zárul, hogy most már Dude szájából hallhatjuk az apja sokszor elismételt mondatait, miszerint idén aztán biztosan megműveli a földet, csak kapjon kölcsön vetőmagot, trágyát és egy öszvért. Elszomorító olvasni, hogy a hülyeség határtalan, és történjen bármi, mindig lesz olyan, aki átveszi az eltávozott ostobák helyét.
