Iain M. Banks: Nézz a szélbe - Look to Windward
Pár hónappal ezelőtt, a State of the Art kapcsán írtam, hogy ismét felébredt bennem a kíváncsiság Banks sci-fi életműve iránt, így aztán néhány hete a Libri akciójában meg is vettem ezt a regényt, aztán múlt héten úgy gondoltam, hogy a Nyugalom után kellemes kikapcsolódás lesz ez a könyv.
A kikapcsolódással tényleg nem volt baj, és annál többet is nyújtott a Nézz a szélbe, mégsem lopta be magát teljesen a szívembe. Az okokat rögvest kifejtem, de előbb néhány mondat a történetről:
Az események néhány száz évvel egy dicstelen véget ért galaktikus háború után játszódnak, amelyben többek között néhány milliárd kelgir polgár és két csillag is elpusztult, a Kultúra közbeavatkozásának hála. A Kultúra Masaq' nevű orbitálja éppen egy nagyszabású ünnepség kereteiben készül megemlékezni a csillagok pusztulásáról, s az ünnep csúcspontja a kelgir származású zeneszerző, Ziller új szimfóniájának a bemutatója lesz. Miközben a Masaq' az ünnepre készül, az orbitálra érkezik egy kelgir küldött, Quilan, a megkeseredett, boldogtalan (volt) katona, aki a kelgir kasztháborúban elvesztette imádott feleségét, Woroseit, s aki mély gyászában és életundorában lehetetlen, öngyilkos küldetésre vállalkozik, hogy a halálban minél előbb egyesülhessen szerelmével. A fedőtörténet szerint Quilan azért jön a Masaq'-ra, hogy megpróbálja hazacsábítani Zillert, ám lassanként kiderül, hogy küldetése ennél jóval nagyobb horderejű.
Ennél többet nem árulok el, mert az már az élmény rovására menne, a történet további részletezése helyett inkább elmesélem, hogy mit szerettem ebben a regényben és mit nem.
Szokás szerint a pozitív dolgokkal kezdve, alapvetően tetszett, hogy ez a történet is a Kultúrában játszódik. A Kultúra társadalmát, jellegzetességeit és szokásait már a Játékmesterben is érdekesnek tartottam, és most is szívesen olvastam az elejtett információmorzsákat erről a dekadens, anarchista, liberális civilizációról. Szimpatikus, hogy Banks műveiben a Kultúra minden létező szokással és hagyománnyal szembemegy: ebben a regényben például megtudjuk, hogy a Kultúra, sok más civilizációval szemben, nem szublimált kollektíven, azaz nem helyezte át magát teljes egészében egy éteri dimenzióba, amikor eljutott a megfelelő fejlettségi szintre, hanem továbbra is folytatta látszólag hedonista, ugyanakkor a legapróbb részletekig megtervezett életét.
A Kultúra mellett a kelgirek társadalmáról, vallásáról és túlvilágfelfogásáról is sok érdekességet megtudhatunk: például azt (s ez kulcsfontosságú a regényben), hogy a korábban szublimált kelgirek nem engedik be a mennyországba a háborúban életüket vesztett társaikat, amíg azok halálát meg nem bosszulják.
A vallásos, civilizációs és társadalomtörténeti részek mellett a regény karakterei is közel kerültek hozzám, legfőképp Ziller, a cinikus, mindenben hibát találó, öntörvényű zeneszerző, illetve Quilan, akinek a felesége elvesztése óta minden gondolata a halál körül forog, s aki emiatt mindenbe belenyugvó, mindent elfogadó, örök gyászban élő, s folyton a múltba révedő, tragikus karakterré válik.
A regényben leírt gondolatokkal és a karakterekkel tehát nincs bajom. Amivel némi bajom van, az a történet: az ugyanis minimum három szálon és nagyjából ugyanennyi idősíkon játszódik, s meglehetősen sok időbe telik, mire a különböző történet- és idősíkok rendszerbe szerveződnek és kiderül, hogy a különböző események hogyan függnek össze. Emiatt nekem akadt némi gondom a cselekmény követésével, és az olvasás befejeztével úgy éreztem, hogy a legjobb lenne elölről kezdeni a könyvet, hogy minden összefüggés világossá váljon. S bár igaz, hogy szeretek újraolvasni könyveket, de nem rögtön az utolsó oldal elolvasása után, így hát maradt bennem egy kis hiányérzet és frusztráció a nem teljesen világos részletekkel kapcsolatban. S ugyan Banks könyvei még mindig érdekelnek, azt továbbra is fenntartom, hogy az általam eddig olvasottak közül egyik műve sem veszi fel a versenyt a Játékmesterrel.
