Jay McInerney: Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City
A Vonzás szabályai után egy újabb könyv, amelynek a címébe szerettem bele. Nem emlékszem, hol emlegették, azt hiszem, egy másik könyvben lehetett róla szó, s az angol címe – Bright Lights, Big City – annyira tetszett, hogy rögtön elhatároztam, hogy ezt egyszer el kell olvasnom, s amikor néhány éve megláttam a könyvet a tanszéki könyvtárban, rögtön ki is kölcsönöztem. A címén kívül nem tudtam semmit a regényről, mégsem csalódtam benne, mert bár a történet és a karakterek nem olyan emlékezetesek, a könyv belopta magát a szívembe pusztán azzal, hogy E/2-ben íródott. A Fények, nagyváros előtt sosem olvastam így megírt regényt, úgyhogy a narráció (számomra) újszerűsége teljesen lenyűgözött.
(Azóta olvastam még legalább két hasonló narratív technikájú könyvet, Italo Calvinótól a Ha egy téli éjszakán egy utazót és Carlos Fuentes mexikói író Aura című regényét, illetve a Fényeket is újraolvastam már, most pedig utánanéztem, és meglepődtem, hogy egy egész csomó E/2-es történet van még a világirodalomban.)
Az eddigi írásaimból nem derült ki, de az érdekes narráció mellett a másik mániám New York, a Fények pedig ott játszódik, így hát rögtön két nyomós okom is volt rá, hogy szeressem ezt a regényt, és már az első pár oldal után lelkes olvasóvá váltam.
Mint mondtam, a történet nem túl érdekes: egy önmagát és az élete értelmét kereső fiatal férfiről szól, aki napközben egy magazin szerkesztőségében dolgozik, éjszaka pedig egyik partiról a másikra jár s bőszen szívogatja a kokaint, mindeközben pedig azon búsong, hogy a vidéki lányból felkapott modellé lett felesége, Amanda elhagyta őt. A nagyvárosi lét üressége és az állandó idegenség érzete ellenére a regénynek mégis némiképp pozitív a kicsengése: a névtelen főhős története azzal zárul, hogy beletörődik a veszteségeibe és valószínűleg mindent újratanul az elejétől fogva.
Mindez – a nagyvárosi környezet, az általános életuntság és a kilátástalanság érzete - emlékeztet Bret Easton Ellis könyveire, s a hasonlóság nem véletlen: ők ketten kortársak és mindketten a Kölyökfalka névvel illetett irodalmi csoportosulás tagjai, amely a 80-as években tűnt föl Amerikában, s amelynek tagjai újszerű, szenvtelen, minimalista stílusban tárgyalják a modern városi lét frusztrációit és nehézségeit. Ám a Fények sokkal könnyebben emészthető, optimistább és kevésbé kíméletlen, mint mondjuk az Amerikai psycho, s ezt az is elárulja, hogy McInerney-nél egyáltalán lehetőség van az újrakezdésre, míg ez Bret Easton Ellis könyveiből jóformán teljes mértékben hiányzik.
A Fények már csak azért is személyesebb, átélhetőbb könyv, mert az E/2-es narráció miatt nagyon könnyű közel kerülni a főhőshöz, s úgy érezni, hogy a történet rólunk szól, mivel a regény voltaképpen minden olvasót közvetlenül megszólít.
Mindezzel együtt egyébként én jobb írónak tartom Bret Easton Ellist, (amit az is jelez, hogy az összes könyvét elolvastam, míg arra sosem éreztem különösebb késztetést, hogy McInerney többi regényét is fölkutassam) ám az átlagos történet különleges megvalósítása miatt mégis közel érzem magamhoz ezt a könyvet, s hiába nem tartozik az életemet alapvetően befolyásoló művek közé, így is ott a helye a kedvenceim között.
