Legkedvencebb kollégám adta ezt a könyvet szülinapomra, és eleinte voltak némi halvány kétségeim, hogy vajon miért gondolta, hogy ez jó ajándék lesz nekem, merthogy én semmilyen körökben nem vagyok híres arról, hogy sok Conan-történetet olvasok, és valami foszlányos emlékeket leszámítva szerintem azt se tudtam eddig, ki ez a Howard.

Aztán meg elolvastam, és eléggé elaléltam. (Tartózkodnék az olyan gagyi, szigorúan kicsillagozandó szavaktól, mint a kom*o*tzó*a – olyat olvasni viszont szeretek, amilyet még nem olvastam soha. Ilyen szabálytalanul utálatos és lenyűgöző cuccot meg szerintem még tényleg nem.)

Nem indult pedig jól. Price könyve igazi iskoláslányosan rajongós stílusban indul (pl. Price a még szarkazmus és irritált szemforgatás nélkül elviselhetőnél sokkal de sokkal több felkiáltójelet használ, méghozzá komolyan, nem pedig hülyéskedve – "Ma találkoztam Bob Howarddal! Olyan izgatott vagyok! Bob Howard egy igazi író, és én találkoztam vele, ma!"), amitől nekem enyhe félelmeim támadtak, hogy ez most akkor 300 oldal fangörling lesz-e vajon (ami mondjuk eléggé meglepett volna az ajándékozót ismerve, aki nagyon szereti ezt a könyvet), de aztán elkezdődött a könyv igazi része, Price kicsit visszafogta magát, ami a felkiáltójeleket illeti, és bár a szerző stílusát soha nem tudtam megszeretni, igen hamar azon vettem észre magam, hogy baromira élvezem ezt az egészet (és közben utálom is, meg csodálom, meg nem akarom letenni, meg lelkesít, meg fáj a szívem tőle).

Ennek ellenére összeszedett poszt ebből most nem lesz, csak gondolatok, alcímekkel bevezetve, amelyek mintegy az összeszedettség illúzióját hivatottak kelteni.

Mondhatnám, hogy M. J. Nicholls könyve a posztmodern önreflexív metafikció vadiúj szintje, de úgy rémlik, írtam már ilyet több más könyvről is (persze mindig van vadiújabb szint, az én szókincsem meg véges), meg néha már hányok a posztmodern, önreflexív és metafikció szavaktól, és nincs kedvem megint leírni őket.

Nem lehet néha sima történetet írni, olyat, ami nem saját magáról szól, hanem valami olyasmiről, ami odakinn a világban vagy akár odabenn az agyunkban létezik?
Úgy tűnik, Nicholls szerint nem nagyon. Úgyhogy minden adott egy csodálatos meta-maszturbáló regényhez, amelyben valami okoskodós ál- vagy valódi bölcsész nyavalyog az írás/olvasás/irodalom nehézségeiről és arról, hogy az irodalom halott.

Ami viszont megmenti (sőt: többnyire elég szórakoztatóvá teszi) e regényt, az az, hogy szemmel láthatólag Nichollsnak is hányhatnékja van a P-Ö-M szavaktól, úgyhogy sikerül neki egészen kellemes cinizmussal megközelítenie a fenti kérdéseket.

Nem szoktam képregényeket olvasni. Általában nem nagyon gondolkodok azon, miért nem, ez ugyanolyan sima tény nekem, rólam, mint az, hogy néptáncolni se szoktam, meg síelni se. Nincs benne értékítélet.

Múltkor viszont elgondolkodtam ezen, amikor egy barátommal mindenféle könyvesboltokban jártunk. Voltunk például egy igen jól felszerelt antikváriumban, ahol három másodperc alatt megtaláltam a szépirodalmi polcokat és jól felmértem őket. Feltűnt, milyen gyorsan ment a polcok pásztázása, ami közben ilyesféle gondolataim voltak: aha, ez megvan; aha, ezt olvastam régen, nem kell belőle saját; aha, neki a nevét ismerem, majd egyszer olvasok tőle biztos, de nem sürgős; aha, őt ismerem, de nem érdekel; aha, erről valaki, akinek adok a véleményére, tök jót/tök rosszat írt, úgyhogy kéne/nem kéne; jó, őt nem ismerem, de nem is érdekel; váááá, de jó, ezt száz éve keresem.
Röviden: otthon éreztem magam azok között a polcok között, és úgy nagyjából tudtam, mit csinálok én ott.

Nemrég Észak-Írországban voltam, és Belfastban elmentem egy olyan gyalogtúrára, amely során először egy katolikus/nacionalista ember vezetett végig és mesélt mindenfélét a katolikus Falls Road környékén, a másik felében meg egy protestáns/lojalista ember tette volna ugyanezt a protestáns Shankill Road környékén.

Tette volna, de nem tette, mert előző este írt a szervező, hogy másnap lojalista felvonulások lesznek a Shankill Road táján, a két környéket elválasztó falon a kapuk valószínűleg be lesznek zárva, úgyhogy biztonsági okokból a túra protestáns része elmarad. (Sajnáltam a dolgot, mert eleve azért érdekelt ez, hogy ne csak egyféleképpen halljak a dolgokról, de a felajánlott másik időpont már nem volt jó. Így megy ez.)

A nacionalista másfél óra alatt mindenesetre megtudtam pár érdekes dolgot Roberttől, aki a sétát vezette. Leginkább azt tudtam meg, hogy a történelem belülről általában nem holmi komoly elvekről meg ideológiákról meg átgondolt döntésekről szól, mint ahogy néha (nagyon néha, és általában csak sokkal későbbről nézve) kívülről tűnik. Nekem például voltak olyan kérdéseim (inkább csak merengéseim, magamban), hogy vajon hogyan és miért lesz valaki IRA-tag. Merthogy terrorizmus, meg erőszak, meg minden – hogy kezdi azt el valaki vajon?

Az agyammal nagyjából tetszik ez a könyv, mert eleven és rendesen meg van írva, de átérezni nem nagyon tudom. Vagy: na jó, átérzem, csak a mélységét nem érzem.
Nekem ez a könyv túl gyors (vagy én voltam túl gyors vele, ami ugyanaz).

Ilyen gyors, íme: Susanna Kaysen 18 évesen bekerül a pszichiátriára/elmegyógyintézetbe/zártosztályra/diliházba (válassz egyet), aztán ott tölt kb. másfél évet, közben a többi bennlakóval ilyen-olyan barátságokat köt, vannak élet- és halálképek, váratlan szépségek és váratlan tragédiák, aztán valaki úgy dönt, hogy oké, Kaysen most már alkalmas arra, hogy visszatérjen a világba. Jó.

És persze – értem Kaysen fő kínjait és kétségeit, meg a dolgok abszurditását, és nem tudok nem elgondolkodni az ún. épelméjűség és a nem-épelméjűség közötti határok esetlegességén, főleg, amikor elolvasom a borderline személyiségzavar leírását (amivel Kaysent diagnosztizálták, s amit ő ide is másolt a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders [DSM] c. alapműből), és arra jutok, hogy: ennyi erővel szerintem én is borderline vagyok, csak még senki nem vette észre.

Mióta rájöttem, hogy elég gyenge vagyok történelemből, háborúkból, meg ilyenekből, azt a nagyon okos megoldást alkalmazom – ahelyett, hogy esetleg megpróbálnék ismereteket szerezni a történelemről, háborúkról, meg ilyenekről –, hogy nem nagyon olvasok ilyen témájú szépirodalmat se, mert mi van, ha nem értem meg a lényeget.

De ezt kénytelen voltam elolvasni, mert olyan jó címe van, ami miatt én gondolkodás nélkül és a témát teljesen figyelmen kívül hagyva általában azonnal el akarok olvasni egy könyvet.

Még jó, hogy ez a könyv nem olyan háborús könyv, ami a (vietnami) háborúról szól. O'Brien maga írja, hogy egy igaz háborús történet sosem a háborúról szól, hanem a napsütésről, a szerelemről, az emlékekről, a gyászról, és egyéb dolgokról (https://moly.hu/idezetek/950081), s ezeket én is minden gond nélkül értem. És e meghatározás alapján O'Brien könyve maximálisan igaz háborús történetek gyűjteménye.

Wim Wenders szerintem nem nagyon tudta, mi akar ez a film lenni. Persze nem is volt könnyű dolga, mert a regény is olyan, hogy se nem szerelmi történet, se nem politikai dráma, se nem kalandregény, se nem kémthriller, se nem túszdráma, se nem tudományos-filózós regény, se nem valami más, de azért a regény – még ha regényként nem is tökéletes – elég jó és hatásos (vannak részletek benne, amik több mint két éve kísértenek, az meg elég ritka).

A film ellenben – hát, az nemhogy nem tökéletes, hanem eléggé tökéletlen, meg még idegesítő is.

Oké, hogy van benne két szép színész (nem mondom, hogy nem James McAvoy volt az egyik fő oka annak, hogy én ezt meg akartam nézni), meg szép tengerpart, meg ilyenek, de jaj, még James McAvoyt se nézem szívesen két órán keresztül, ha közben olyanokon kell bosszankodnom, mint például a következők.

Nekem sokszor nem kell más, csak egy cím.

Először a film miatt hallottam ezt a címet, és bár fogalmam sem volt, miről szól, tudtam, hogy megnézem, amint tudom.

Aztán mikor teljesen elbűvölve (és diszkréten kisírt szemekkel) hazajöttem a film után (ami pont olyan szép, gyengéd, lírai, lassú, merengő és szívfájdító [de úgy szívfájdító, hogy azt nem cserélnéd el szívfájdalom-mentességre], mint ahogy a címe alapján elképzeltem), azon nyomban megvettem a könyvet (ilyenkor szeretem az e-könyveket – van az a vágy néha, amikor azonnal kell valami, mert holnap már túl késő), és a lehető leghamarabb bele is vetettem magam.

És olyan mohó és kielégíthetetlen vágyakozással olvastam végig, mint ahogy Elio vágyik Oliverre. (Mohón, mégis lassan. Mint ahogy a filmet is lassan néztem. Nem tudtam, hogy az idő ennyire relatív, meg hogy filmet is lehet lassan nézni, de lehet. Könyvet olvasni meg főleg lehet – úgy, hogy legszívesebben végigrohannék rajta, de nem teszem, mert annyira tetszik, hogy csak akkor akarom olvasni, amikor teljesen tudok rá figyelni, és amikor nem olvasom, akkor meg csak vágyok rá, egyfolytában – és az is jó.)

Kétség nem fér hozzá: ez a legbénább könyv, amit eddig McEwantól olvastam. (Kb. a művei felét olvastam, úgyhogy lehet, hogy írt bénábbat is ennél, de remélem, nem.)

És sokkal szívesebben írnék (szokás szerint) arról egy McEwan-posztban, amiről az író egy szokás-szerinti McEwan-regényben írni szokott (bármi legyen is a konkrét témája): arról mondjuk, hogy mennyire vágja az emberi gyarlóságokat, a szex és a vágy sötét oldalát, és az intimitás lehetetlenségét, mert ezek a témák rém érdekesek és kimeríthetetlenek, és McEwan ezekben tényleg és igazán otthon van.

Ehelyett kénytelen vagyok arról írni, hogy McEwannak szerintem nem annyira áll jól a szatíra műfaja. Azért tudom különben, hogy ez a regény szatíra, mert ezt olvastam róla – magamtól nem biztos, hogy észrevettem volna, mert énnekem olyan naiv elképzeléseim vannak, hogy a szatíra, az olyan, hogy felnagyít és kicsinyít és groteszk módon ábrázol dolgokat (stb.), ÉS ennek van valami magasabb/mélyebb értelme vagy célja is.

Egyszer azt írtam Eugenides valamelyik regénye kapcsán, hogy ennek a fickónak a bevásárlólistáját is szívesen olvasnám. Lehet, hogy a regények alapján tényleg továbbra is így lesz (majd) (gondolom, két regény között megint eltelik vagy 10 év, úgyhogy nem várok addig is lélegzet-visszafojtva), de e novellák alapján azt hiszem, egész jól elvagyok Eugenides bevásárlólistája nélkül is.

Nem rossz novellák ezek, dehogyis.

Csak.

Először is: Fresh Complaint?