Igen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira. (Amikor még átéreztem, ezt írtam róla.)

Érteni egyébként még mindig értem – az nem olyan nehéz: az Amerikai Álomnak befellegzett, vége a boldogan agyszétcsapós időknek, és a veszteséggel való megküzdés egyik (teljesen érthető és elképzelhető) módja, hogy totál állatot csinálunk magunkból (mert az megszabadít az emberlét fájdalmától, mint a regény mottója is mondja), még ma gyorsan, meg még holnap is, meg igazából ha még egy hétig így csináljuk, abba se halunk bele; és vágom, hogy mi a vonzó ebben. (Az önpusztításban és az azzal járó ámokfutásban szerintem van valami betegesen vonzó. Mi a faszért ne csinálnám, ha megtehetem? Biztos, hogy nem kapok pirospontot, ha nem csinálom, és jó eséllyel feketét se, ha csinálom – a végén meg úgyis mindenképpen meghalok. És nem milyen izgalmas mindennap arra játszani, hogy hátha még ma megúszom? És mi más ez az egész, ha nem a legalapvetőbb [amerikai] szabadság kifejezése? Meg még romantikus is valamelyest ez a bajkeverő- vagy elbaszott-szerep, naná.)

Az önkeresés nagyon izgi, és szerintem az se baj egyáltalán, ha valaki még 30+ évesen is javában csinálja, mert még mindig fogalma sincs, mi akar lenni, ha nagy lesz és hogyan akar élni (vagy baj? hm, akkor bajban vagyok), de ez a regény itt Volo önimádó és teljesen banális önkeresésének új mélypontja.

Mint a másik két magyarul megjelent regényében, itt is egy 30 körüli elkényeztetett rinyagép férfi (sőt, szerintem ugyanaz a rinyagép, csak más névvel – abba meg bele se gondolok, hogy lehet, hogy ez kicsit Volo-alteregó) a főszereplő (és érdekes, mármint nekem, hogy amikor először olvastam Volót, pár évvel ezelőtt, még szimpatikus volt ez a csávó, legutóbb már kevésbé, mostanra meg már hülyét kapok tőle), aki jaj, nem tudja, mit kezdjen magával, de biztos benne, hogy többre hivatott, mint a középszerű létezés (hogy honnan ez a meggyőződés, az rejtély – alapja nemigen van), és jaj, nem tud normálisan kötődni emberekhez, és jaj, nehéz és tragikus gyerekkora volt, és jaj, emiatt még most is szenved és szorongások gyötrik. Szegény.

A regény egyébként nem azért siralmas és utálatos, mert én nem csípem Michelét. Azért siralmas és utálatos, mert ez nem is regény, hanem leginkább egy önimádó, magát a világ közepének képzelő és nem különösebben intelligens érzelmi analfabéta összevissza önelemzése és 250 oldalas magyarázkodása arról, hogy ő mekkora faszagyerek, s mert ez az egész kizárólag a saját érdekeit szolgálja.

Szeretek és szoktam időnként elhagyott/pusztuló/stb. épületekbe bemász(kál)ni, és ezt a könyvet pont az a barátom ajánlotta, aki úgy egy évvel ezelőtt először ismertetett meg az urbex izgalmaival. Vagyis már hallottam a tevékenységről korábban is, és érdekelt is, de nem ismertem senkit, aki űzte volna, azt viszont tudtam, hogy ez olyasmi, amit nagyon nem ajánlatos egyedül csinálni. Úgyhogy nem csináltam úgy, mert bármennyire is szürkezónás tevékenységről van szó, az nem egyenlő azzal, hogy nincsenek szabályai. (Én meg szoktam követni a szabályokat.)

És az egyik legfontosabb szabály: Lehetőleg Ne Urbexelj Egyedül.

Nem azért, mert megtámad a szörny, hanem mert lehet olyan, hogy: elesel, beleesel, leesel, a fejedre esik, megráz, megvág, akármi, és jobb az mindenkinek, ha nem halsz meg ott egyedül valami egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Egy évnyi idevágó tapasztalattal felszerelkezve (ami mellesleg nem sok; kezdő és kispályás vagyok még mindig, meg elég beszari is, és nagyon sok mindent nem csinálok) azt mondanám, hogy bár John Green a köszönetnyilvánítás szerint urbexelt néhányszor, az alapszabályokat nem sajátította el, és hőse, Quentin, valószínűleg igen hamar olyan holtan találná magát, mint az a sün, amit én találtam holtan nemrég az egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Ben Lerner (meg a könyve) valahol az ámulatosan okos és az idegesítően okoskodós határán mozog, és időnként mindkettő egyszerre.

Ez végül is illik ehhez a metaregényhez, ami – mint a narrátor maga mondja – nem a szokásos módon játszik a valóság és a fiktív keverésével, hanem a valóság és a fikció között vibrál, és sokszor olyan, mintha mindkettő lenne egyszerre. (És persze eldönthetetlen, mi fiktív és mi valós. Ami egyébként mindegy is, mármint e regényt olvasva tényleg az.)

A regény mottója és a szövegben is sokszor emlegetett alapgondolata, hogy létezhet olyan jövő vagy alternatív valóság, ahol minden pont ugyanolyan, mint most, csak épp teljesen más. Ahol semmi sem változott látható módon, mégis más az egész. A regény főszereplője (Ben Lerner, valamennyire fiktív, de lényegtelen, hogy mennyire fiktív verzióban) ezeket a lehetséges alternatív valóságokat vizsgálja.

Olvastam egyszer a statisztikailag biztosan megalapozatlan és megalapozhatatlan állítást, miszerint gondolataink legalább 99%-a emberi fogyasztásra alkalmatlan – szerintem nem is feltétlenül a tartalom miatt (bár az is elég komoly ok lehet), hanem a forma (formátlanság) miatt.

Persze, tudatfolyam, tudjuk, milyen az, asszociációk és emlékek és bevillanó, nem-kapcsolódó gondolatok között bolyongani, de ez a regény a következő szintre emeli a dolgot és mintegy azt illusztrálja, hogy ami az agyunkban megy, az nem is feltétlenül nyelvvel kifejezhető.

Szóval akkor hogy lesz ebből regény (ami azért általában mégiscsak nyelvből áll)? A szerző módszere, hogy a főszereplő/elbeszélő lány fejében lévő mindenfélét a hagyományos szórendet, mondatszerkezeteket és -határokat lazán figyelmen kívül hagyó mondatokkal fejezi ki, valahogy így:

For you. You'll soon. You'll give her name. In the stitches of her skin she'll wear your say. Mammy me? Yes you. Bounce the bed, I'd say. I'd say that's what you did. Then lay you down. They cut you round. Wait and hour and day.

Fárasztó, nem?

Petr Ludwig már kész intézmény errefelé, van egy halogatás-megszüntető vállalkozása, ahol embereket meg cégeket okít arra, hogyan ne csesszék el folyton az időt és hogyan legyenek hatékonyak, és voltam is múltkor egy előadásán (amire természetesen hosszas halogatás után vettem meg az utolsó 4 jegy egyikét), aztán előadás után kifelé menet megvettem a könyvét is. Nem is értem, miért (talán transzban voltam), mert annak ellenére, hogy Ludwig igen rutinos előadó, aki ügyesen játszik a közönség érzelmeivel*, igazából semmi újat nem mond (bár tényleg jól tudja szintetizálni más emberek gondolatait), de még azt a semmi újat is elég ellenszenvesen mondja.

Időnként felvetődik a kérdés (és mindig élvezem, amikor felvetődik), hogy kell-e szimpatizálni a szerzővel mint emberrel ahhoz, hogy hitelt adjunk a munkájának (vagy ahhoz, hogy megengedjük neki, hogy a gondolatai az agyunkba jussanak).

Fikció esetében engem kevéssé érdekel, ki a szerző és milyen ember és mit csinál, amikor nem könyvet ír, de az efféle okoskodós-önfejlesztős irodalmat illetően kritikusabb vagyok – ha már változtatni akarok valamin, ami nem jó az életemben, és ehhez segítséget szeretnék igénybe venni (még ha csak könyv formájában is), akkor olyan ember szavaira vagyok kíváncsi, aki iránt nem érzek zsigeri ellenszenvet.

Bradley Garrett úgy határozott, hogy az urbexről* írja a PhD-dolgozatát – nagyjából ez a könyv az. De nem ám csak kívülről vizsgálja a dolgot (kívülről vizsgálva alkalmasint tiszta hülyeségnek, túlságosan veszélyesnek, esetleg devianciának tűnhet ez a tevékenység), hanem ő maga is tagja lesz egy ezzel foglalkozó kollektívának (LCC – London Consolidation Crew), akikkel aztán éveken keresztül birtokháborít vígan szerte Londonban, Európában, majd Amerikában is.

A könyv a kalandtörténet és a tudományos munka érdekes keveréke – miközben Garrett elmeséli azoknak az éveknek a jelentősebb urbex-eseményeit, amíg az LCC tagja volt, elemzi az urbex történelmi gyökereit és lehetséges kulturális, filozófiai, politikai, társadalmi és egyéni jelentőségét és vetületeit is.

Én imádom GMB-t, és továbbra is izgatottan figyelem, bármit csinál, de a forró szerelem, ami úgy egy éve a His Bloody Project olvasásakor ébredt bennem, majd pedig idén a Disappearance of Adèle Bedeau olvasásakor fokozódott, most ezt a regényt olvasva kicsit csillapodott.

Semmi okom komoly csalódottságra, mert GMB borzasztó élvezetesen ír, és nagyon agyas és humoros – maximum azért vagyok kicsit csalódott, mert még a kedvenc íróim esetében is azt szeretem, ha változnak (vagy legalábbis másként ugyanolyanok), és a His Bloody Project és az Adèle Bedeau között, bár hasonló témákat boncolgatnak, nagyon sok különbség van, ellenben ez a regény ugyanúgy ugyanolyan, mint az Adèle Bedeau, és ez engem egy kicsit untat.

A helyszín ismét a poros francia kisváros, Saint-Louis, ahol semmi különös nem történik – még ha van is valami, amit esetleg bűnesetnek lehet tekinteni, arról is kiderül, hogy igazából nem is volt bűneset, vagy hogy csak valaki azt képzelte róla, hogy bűneset volt, vagy pedig nem derül ki róla semmi. Ez persze ironikus és posztmodern megoldás, és élvezem is, ahogy az író finoman csúfot űz a detektívtörténetek hagyományaiból, és végül is kb. arra jut, hogy az élet úgyis teljesen érthetetlen, és úgysem tudunk meg soha semmit semmiről.

Rájöttem az egyik lehetséges magyarázatra, hogy miért vannak annyira felülreprezentálva a szuperintelligens, hatalmas szókinccsel és fantasztikusan tekervényes aggyal megáldott tinik a kamaszregényekben: azért, mert az adott regény szerzője – mivel ő maga többnyire már nem kamasz – valószínűleg egyáltalán nem tudja, hogyan beszélnek igazából a kamaszok, viszont ha azt mondja, hogy a szereplői szuperintelligensek, azzal megmagyarázza azt a különös jelenséget, hogy az állítólagos kamaszok olyan cirkalmas módon fejezik ki magukat és olyan egzotikus szavakat használnak, mintha angol főnemesek lennének.

Na és persze: ez igen gazdag humorforrás is lehet, mert a roppant kifinomult nyelvhasználat elég komikus, ha egyszer a kamaszokat igazából egyetlen, nagyon is hétköznapi téma foglalkoztatja: a szex.

Rejtély, hogy vagyunk képesek egyáltalán felnőni (persze nem tudom, tényleg képesek vagyunk-e). Mialatt végigolvastam ezt, egy csomó minden eszembe jutott, a felnövésről is (a sajátomról, dolgok, amiket már azt hittem, elfelejtettem, de most eszembe jutottak, de majd újra elfelejtem őket), meg a lúzerségről, meg az összes szarságról, amin még egy teljesen átlagos, nem horrorregényben élő gyerek is keresztülmegy, mielőtt felnőtt lesz, és komolyan elcsodálkoztam, hogy egyáltalán megérjük a felnőttkort valahogy.

Én pl. nem voltam látványosan lúzer, meg nem is voltam basztatva, de szerintem csak azért nem, mert viszonylag fejlett önvédelmi ösztöneim voltak, ezért pl. tizenévesen nem vertem nagydobra, hogy szerelmes vagyok Leonardo DiCaprióba vagy a párhuzamos osztály egyik helyescsávójába – egy osztálytársam viszont, aki teljesen nyíltan rajongott valamelyik Backstreet Boys-srácért, hát, szegény rendesen kapta a magáét a menőktől évekig, egy idő után már nemcsak a Backstreet Boys-gyengeség miatt, hanem minden és bármi miatt, és tudható, hogy ez azóta is fáj neki. És érthető, hogy fáj neki. Lúzernek lenni nem annyira jó érzés, egyedül meg főleg nem.