Rejtély, hogy vagyunk képesek egyáltalán felnőni (persze nem tudom, tényleg képesek vagyunk-e). Mialatt végigolvastam ezt, egy csomó minden eszembe jutott, a felnövésről is (a sajátomról, dolgok, amiket már azt hittem, elfelejtettem, de most eszembe jutottak, de majd újra elfelejtem őket), meg a lúzerségről, meg az összes szarságról, amin még egy teljesen átlagos, nem horrorregényben élő gyerek is keresztülmegy, mielőtt felnőtt lesz, és komolyan elcsodálkoztam, hogy egyáltalán megérjük a felnőttkort valahogy.

Én pl. nem voltam látványosan lúzer, meg nem is voltam basztatva, de szerintem csak azért nem, mert viszonylag fejlett önvédelmi ösztöneim voltak, ezért pl. tizenévesen nem vertem nagydobra, hogy szerelmes vagyok Leonardo DiCaprióba vagy a párhuzamos osztály egyik helyescsávójába – egy osztálytársam viszont, aki teljesen nyíltan rajongott valamelyik Backstreet Boys-srácért, hát, szegény rendesen kapta a magáét a menőktől évekig, egy idő után már nemcsak a Backstreet Boys-gyengeség miatt, hanem minden és bármi miatt, és tudható, hogy ez azóta is fáj neki. És érthető, hogy fáj neki. Lúzernek lenni nem annyira jó érzés, egyedül meg főleg nem.

Ezt kevesen tudják annyira (átérezni és leírni), mint King, akinek mintha aránytalanul sok regénye foglalkozna tizen-akárhányéves/kortalan lúzerekkel, akik válogatott horrorokkal kénytelenek bátran szembenézni, nem azért, mert annyira nagyon kalandkedvelők és -keresők, hanem mert csak úgy alakul. A horror lehet sima hétköznapi is, meg véres-bélkiontós-kaszabolós is, de szerintem ez mindegy, mert az összes horrort valakinek a képzelete teremti (ami nem azt jelenti, hogy akkor az nem valóságos).

Szóval vannak ebben a regényben látványos horrorok is, de nekem már, azt hiszem, csak ilyen csökött felnőttféle-fantáziám van, ezért nem tudok annyira berezelni csatornarémektől és városoktól, ahol a Gonosz lakik. A sima-hétköznapi horroroktól viszont nagyon is be tudok, és őszintén, szerintem King jobb a sima-hétköznapi gonoszság (a nem-figyelés, nem-szeretés, leszarás, szándékos szemétkedés, mindennapi-erőszak) ábrázolásában, mint a regényes horror-rémségek ábrázolásában. Meg az érzelmek ábrázolásában és keltésében is igen jó – bár ez nem lepett meg annyira; szoktam máskor is mélységes kétségbeesést és szomorúságot érezni a könyveit olvasva, de szerintem ez volt az első könyv tőle, amin még bőgtem is. Sokat.

Egyébként a kedvenc részem, amikor az egyik szereplő, aki később író lesz, egyszer kiakad az egyetemi irodalomórán, hogy hát mégis mi-a-francnak kell egy történetnek szándékosan politikailag, kulturálisan, meg ki-tudja-hogyan relevánsnak lennie, hiszen egy történetben, ha jó, úgyis ott van magától rengeteg politikai, kulturális meg mindenféle vetület, nem kell azt külön beleerőltetni. Nem tudom, King direkt követi-e a saját (szereplője) filozófiáját, de az ő könyvei szerintem pont ilyenek, és emiatt is rém élvezetesek. Annyi minden van bennük (pláne egy ilyen hosszúban, mint ez), inkább bele se kezdek, de azt hiszem, többet tanultam Kingtől Amerikáról, mint hajdan az összes amerikai civilizációval meg kultúrával foglalkozó egyetemi órámon együttvéve. Közben meg mégis – a könyvei történetek. Én meg azokért olvasok.