Bradley Garrett úgy határozott, hogy az urbexről* írja a PhD-dolgozatát – nagyjából ez a könyv az. De nem ám csak kívülről vizsgálja a dolgot (kívülről vizsgálva alkalmasint tiszta hülyeségnek, túlságosan veszélyesnek, esetleg devianciának tűnhet ez a tevékenység), hanem ő maga is tagja lesz egy ezzel foglalkozó kollektívának (LCC – London Consolidation Crew), akikkel aztán éveken keresztül birtokháborít vígan szerte Londonban, Európában, majd Amerikában is.

A könyv a kalandtörténet és a tudományos munka érdekes keveréke – miközben Garrett elmeséli azoknak az éveknek a jelentősebb urbex-eseményeit, amíg az LCC tagja volt, elemzi az urbex történelmi gyökereit és lehetséges kulturális, filozófiai, politikai, társadalmi és egyéni jelentőségét és vetületeit is.

Ami a kalandos részt illeti: váó! Ezek a csávók (meg csajok) olyan elszántsággal űzik ezt a hobbit, olyan kockázatokat vállalnak (és cserébe olyan különleges élményeket élnek át), olyan cseles módokat találnak építményekbe való behatolásra, és olyan magasra, mélybe és mindenféle irányokba kalandoznak, hogy az sokszor tényleg felér egy Mission Impossible-féle film forgatókönyvével. Izgalmas olvasni, a képeket nézve elfog kicsit a szédülés/klausztrofóbia, és érzek valamit abból az adrenalin+félelem+kíváncsiság-keverékből, amit ilyen akciók során érez az ember.

(Bár azt hiszem, ez inkább emlékezés azokra az esetekre, amikor a valóságban éreztem ilyet – a szöveg jó, a képek meg tényleg szépek és szédületesek, de ez az A+F+K-keverék azon kevés érzés egyike, amit se szavak, se képek nem tudnak visszaadni. Ez nem Garrett gyengesége – és ő is beszél erről, hogy a képek és videók csak emlékeztetők lehetnek, de az élményt nem mesélik el. Ami ez esetben szerintem nem túlzás és túldramatizálás – bár messze nem vagyok Garrett és társai szintjén, se kalandvágyban, se ügyességben, se adrenalin-függésben, de tényleg nem ismerek közelről ennél konkrétabb, fizikaibb, mocskosabb, valódibb, az agyat és a testet egyformán igénybe vevő tevékenységet, ahol egyfolytában azt érzed, hogy a cselekedeteidnek valódi következményei lehetnek. Ha leesel és meghalsz, nemcsak játszásiból leszel meghalva.)

A kalandok leírása kapcsán Garrett elmélkedik arról is, kit mi motivál arra, hogy ezzel foglalkozzon, s hogy hogyan változhatnak a motivációk és érdeklődési területek idővel. Ahogy írja, az urbexelők többnyire elhagyott épületek látogatásával kezdik pályafutásukat, de aztán később lehet mindenféle irányba specializálódni – lehet belőled tetőző, kórház-, csatorna-, katakomba-, bunker-, felhőkarcoló-, híd-, metróalagút- vagy pályaudvarmániás, és a hangsúly az elhagyott épületekről áttevődhet az ún. aktív épületek/létesítmények felderítésére, amelyek egészen másfajta izgalmakkal és veszélyekkel kecsegtetnek. (És persze nem kötelező x kreditnyi elhagyott-épületet összegyűjteni ahhoz, hogy az ember specializálódhasson; valaki már eleve csak egyfajta építmény-típusra van rákattanva, valaki meg örökre urbex-generalista marad, aki minden ajtót megnéz közelről és minden lyukon átbújik.)

Ami pedig a kulturális, társadalmi, stb. vetületeket illeti – sok olyanja is van az urbexnek. (Bár ezeken maximum akkor gondolkodik az ember, amikor épp nem urbexel – amikor igen, a legritkább esetben sincs azon a hangsúly, hogy vajon milyen politikai és társadalmi implikációi vannak itt most ennek, mert akkor épp elég az adott pillanat.)

Na de: a legfontosabb tán a szabadság és az egyéni felelősség kérdése, meg az, hogy szuper-biztonságmániás, szuper-bekamerázott modern városainkban mennyire kevés lehetőség van arra, hogy ne csak nézők/fogyasztók/pénzköltők legyünk, hanem valódi, fizikai kapcsolatba kerüljünk a környezetünkkel (és közben éljünk szabadságunkkal és vállaljunk felelősséget azért, amit csinálunk).

Csak egy példa, ami nem is kimondottan urbex, csak kapcsolódó hobbi.
Nemrég graffitit fényképezni voltam, s egyszer csak megláttam egyet a kedvenc graffitisemtől egy olyan helyen, amihez át kellett volna másznom egy nem túl magas korláton, hogy rendes szögből lássam.

Ott szerencsétlenkedtem és vitáztam magammal vagy fél óráig, várva a megfelelő pillanatot, amikor épp nem megy arra senki, nem vár sok ember a közeli buszmegállóban, stb. Végül persze átmásztam, de utána (meg később, ezt a könyvet olvasva) azon gondolkodtam, mennyire automatikusan tiszteljük az ilyen határokat. Mintha az volna az alapgondolat, amit a legtöbben elfogadunk, hogy ha ott egy korlát, akkor az biztos jó nekünk, biztos azért van, hogy ne sérüljünk meg. Ha egy ajtóra az van írva, hogy Belépni tilos!, a legtöbben nem akarunk belépni rajta. Közben meg egy csomó mindent jelenthetnek és ismeretlen emberek/szervezetek/hatalmak érdekeit (nem a miénket) is szolgálhatják ezek az örökös korlátok és belépni tilos-táblák.

Garrett idéz egy másik urbexes arcot (aki kapcsolódó tevékenység közben halt meg), aki azt mondta, hogy ha lát egy belépni tilos-táblát, akkor az számára azt jelenti, hogy „Biztonságos zóna vége. Innentől te felelsz magadért.”

S ez nekem nem ifjonci vagánykodásnak tűnik, hanem emlékeztetőnek arra, hogy a hétköznapok során mennyire nem kell felelősséget vállalnunk magunkért, mert úgyis megy minden magától és kb. biztonságban vagyunk – úgyhogy átérzem az urbexnek ezt a vonzerejét is – ritka és különleges érzés ez (persze itt, Európában és hasonló helyeken): fizikailag nem biztonságban, nem védve lenni, és ennek az érzésnek az izgalma pontosan átjön ebből a könyvből is. (És rá lehet függeni erre is, a védtelenség érzésére, úgy érzem.)

Végül egy praktikus megjegyzés: ezt a könyvet ne e-ben olvassátok, ha olvassátok. Egyrészt mert tele van szép színes képekkel, másrészt meg mert a tevékenység lényege pont a fizikai interakció a dolgokkal.

–

* A könyv legtömörebb meghatározása szerint az urbex (urban exploration – városi felfedezés) szabadidős tevékenységként űzött városi birtokháborítás.