Joyce-hoz meglehetősen ambivalens viszony fűz. Még tizenévesen, hatalmas lelkesedéstől fűtve kivettem a könyvtárból az Ulysses-t, mondván, hogy én ezt akkor most elolvasom. Hát, nem sikerült. Elrettentett a könyv súlya, hossza, hírneve, és végül annyiban maradt a dolog, hogy az utószót elolvastam (de lehet, hogy azt is csak félig), amelyből megtudtam, hogy ez a világirodalom egyik legélvezetesebb remekműve, amit mindenképpen érdemes elolvasni. Nekem azóta is a titkos várólistámon van a könyv, és feltett szándékom, hogy egy alkalmas pillanatban el fogom olvasni.

Körülbelül másfél évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet, és nekem már az is nagyon „tetszett”, vagyis meglehetősen nyugtalanító, zavarba ejtő és letaglózó élmény volt. Azóta is ott motoszkált bennem a gondolat, hogy majd egyszer mindenképpen elolvasom a regényt is, és most végre eljött a pillanat. Most, olvasás után pedig úgy érzem, hogy a könyv nem meglepő módon messze felülmúlja a filmet, és olyan élményben volt részem általa, amilyenben csak nagyon ritkán.

Néhány héttel ezelőtt akadt meg a szemem ezen a regényen a Bookstation újdonságai között, nem tudom, mi keltette fel az érdeklődésemet, mert alapvetően nem vagyok sem az állatos, sem a vallásos könyvek barátja, és igazából semmit nem tudtam erről a könyvről vagy a szerzőjéről – bár azóta nyilvánvalóvá vált számomra, hogy eléggé (el)ismert és széles körben szeretett regényről van szó. Mindenesetre utánanéztem kicsit, olvastam sok-sok pozitív értékelést a Molyon, és olyan kíváncsi lettem, hogy muszáj volt gyorsan megszereznem a regényt, és jó pár régóta várakozó könyvet háttérbe szorítva minél hamarabb elolvasni.

Mostanában lépten-nyomon Doris Lessing nevébe és könyveibe botlottam, én meg még nem olvastam tőle semmit eddig, úgyhogy gondoltam, ideje végre megismerkedni vele. Nem akartam rögtön az Arany jegyzetfüzettel kezdeni, a Fű dalolnak meg nem túlzottan érdekelt a témája, az Ötödik gyerek viszont kellőképpen érdekesnek tűnt és nem is volt túl hosszú, úgyhogy belevágtam.

Régóta nagyon szeretem ezt a regényt: már az első olvasáskor, tizenévesen is lenyűgözött, imádtam azt a vad, beteges, szinte már embertelen szenvedélyt, ami a könyvből árad. Aztán egyetemistaként újraolvastam mint kötelező olvasmányt, kicsit felnőttebb és „tudományosabb” szemmel, és írtam is egy szemináriumi dolgozatot a regény narrációjáról. (Az érdekes narratívájú könyvekhez való vonzódásom, amiről az Őrült szerelem kapcsán írtam, nem új keletű.) Múlt hétvégén pedig hirtelen felindulásból vettem le a polcról a kissé meggyötört, aláhúzásokkal és megjegyzésekkel tarkított angol példányomat és azonnal belevetettem magam. Szerencsére annak idején beleírtam a könyvbe, hogy ki kinek a kicsodája, így ezúttal könnyen eligazodtam a sok Heathcliff, Catherine és Linton között.

Szeretem Ian McEwan könyveit. Az Amszterdam volt az első élményem tőle még jó sok évvel ezelőtt, amit akkor, tizenévesen még nem nagyon tudtam hova tenni, de azt éreztem, hogy jó írás, s azóta már újraolvastam kicsit idősebben is. Aztán egy-két évvel ezelőtt, nem meglepő módon a Vágy és vezeklés kapcsán került a szerző megint a szemem elé, és azóta rendszeresen olvasok tőle és előbb-utóbb szeretném az összes művét megismerni.

Úgy emlékszem, hogy gimnazista koromban nem volt kötelező nekem ez a regény (valószínűleg azért, mert az irodalomtanárom szeretett csapongani és kevéssé ismert könyveket olvastatni velünk, és a „hivatalos” kötelező olvasmányokat időnként más könyvekkel helyettesíteni), én azért elolvastam kíváncsiságból úgy 17 évesen, de már nem nagyon emlékeztem rá. Most viszont kedvet kaptam ahhoz, hogy egy hosszú és nagyon komor regényt olvassak, és a Bűn és bűnhődésre esett a választásom.

Ez volt a második könyv, amit Atwoodtól olvastam, a Szolgálólány meséje után pár hónappal. Nem éppen tudatosan választottam ezt másodiknak, egyszerűen tetszett a borítója és érdekesnek tűnt a fülszöveg alapján, úgyhogy megrendeltem a kötetet, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy novellarajongó.

Legalább tíz évet vártam, mire elolvashattam ezt a regényt. Tizenéves koromban volt egy időszak, amikor az összes Pratchett-könyvet elolvastam, amit csak megtaláltam, de a Mort nem volt meg egyik általam látogatott könyvtárban sem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Aztán egy idő után véget ért a Pratchett-mániám, de időnként továbbra is elolvastam tőle egy-egy könyvet, a Mort pedig még mindig érdekelt, így aztán amikor megláttam a Bookstation oldalán vagy másfél évvel ezelőtt, gyorsan meg is rendeltem. Ezek után viszont (teljesen érthető módon) még további fél évet állt az asztalomon a regény, mire végre megjött hozzá a kedvem, hogy el is olvassam.

A Ekultúrán meglehetősen részletes tartalmi ismertető olvasható a könyvről, úgyhogy én nem részletezem túlzottan a cselekményt. A lényeg annyi, hogy ez a regény a szerző Halál-történetei közé tartozik, a főszereplője pedig Mort és a Halál.