F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Úgy emlékszem, hogy gimnazista koromban nem volt kötelező nekem ez a regény (valószínűleg azért, mert az irodalomtanárom szeretett csapongani és kevéssé ismert könyveket olvastatni velünk, és a „hivatalos” kötelező olvasmányokat időnként más könyvekkel helyettesíteni), én azért elolvastam kíváncsiságból úgy 17 évesen, de már nem nagyon emlékeztem rá. Most viszont kedvet kaptam ahhoz, hogy egy hosszú és nagyon komor regényt olvassak, és a Bűn és bűnhődésre esett a választásom.
Bár már majdnem 10 éve olvastam először, ahogy elkezdtem olvasni, hirtelen sok emlékem és érzésem visszatért és jó volt így olvasni, hogy ismertem a fő cselekményszálakat és jobban tudtam a részletekre figyelni. Mivel úgy emlékeztem, hogy először elég nehezen olvastam végig a regényt, most kicsit meglepődtem, hogy mennyire magukkal ragadtak az események. Ilyen szempontból érdekes, hogy bár a történet jó része Raszkolnyikov fejében játszódik, a többi részben pedig a szereplők vagy egymással vitatkoznak, vagy keresztbe-kasul szaladgálnak Péterváron a lehangoló, mocskos, szegényes lakások, hivatalok és kocsmák között, mindezek ellenére mégsem unalmas vagy önismétlő a regény.
A történetről most nem írok egyáltalán, az sok helyen elolvasható, inkább csak az érzéseimről és élményeimről beszélek, amelyek nem teljesen pozitívak. A pozitív részekkel kezdve, amit nagyon jól megírtnak és rendkívül hatásosnak tartottam a regényben, az a város és a kor ábrázolása volt. Dosztojevszkij nagyon pontosan és hatásosan írja le a sötét, szétszórt tojáshéjjal borított lépcsőházakat, Raszkolnyikov hajókabinszerű, poros szobáját, Marmeladovék füstös, szegényes hajlékát, vagy éppen Szonya szinte teljesen üres szobácskáját, és ezek a komor, boldogtalanságot sugalló lakások igen érzékletes hátteret biztosítanak a bennük zajló eseményekhez. A házak és szobák mellett a külső helyszínek ábrázolása is pontosan illik a történethez: a Dosztojevszkij által megrajzolt Pétervár forró, zsúfolt, koszos, durva és kíméletlen, olyan város, ahol minden erőfeszítés és a jobb életre való törekvés igencsak reménytelennek tűnhet, s ahol nem csoda, hogy az átlagosnál okosabb, érzékenyebb, ingerlékenyebb Raszkolnyikov agyában beteges gondolatok és tervek születhetnek meg.
Raszkolnyikov gondolatai és tervei kapcsán viszont eljutunk oda, amit nem szerettem annyira a regényben. Raszkolnyikov karakterével alapvetően nem volt bajom: a fiú rendkívül okosnak, különlegesnek és a tömegből kiemelkedőnek hiszi magát, s emiatt végtelenül arrogáns, kegyetlen és türelmetlen még a családjával és a barátaival is, de ez engem nem zavart, miért ne lehetne ilyen, végül is én nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy vannak emberek, akik több mindent megengedhetnek maguknak s akikre nem vonatkoznak a társadalom által megalkotott szabályok.
Ám a regény során kiderül, hogy Raszkolnyikov mégsem különleges ember, inkább csak egy fellegekben járó, zavart lelki- és szellemi állapotú, önmagát kereső, reménytelen, tehetetlen alak, aki nem tud kitartani a tervei mellett, mert felébred a lelkiismerete, így hát inkább önmagával és mindenki mással is értelmetlen szópárbajokba bonyolódik, s bár azt hiszi magáról, hogy szörnyen okos és túljár bárki eszén, igen hamar bebizonyosodik, hogy ez nem így van, s végül a vereségét elismerve, önként vállalja a bűnét és a büntetést. Persze nekem nem is ezzel van bajom, hogy Raszkolnyikov gyengének és következetlennek bizonyul, hiszen szerintem minél tökéletlenebb egy karakter, sokszor annál érdekesebb.
Hogy ne keltsem tovább a feszültséget, elmondom végre, hogy mivel van bajom: pont azzal, amiért e regény csodájára szoktak járni: a pszichológiailag abszolút pontos, egyedülálló belső monológokkal és vívódásokkal, amelyek Raszkolnyikovot jellemzik. Egyrészt szerintem Dosztojevszkij remekül írt, és olvasás közben úgy éreztem, hogy szinte belebújtam Raszkolnyikov agyába, és tökéletesen el tudtam képzelni, hogy milyen lelki és hangulati változásokon megy keresztül a fiú. Másrészt viszont rettentően zavart az, ahogy Raszkolnyikov kifejezte magát gondolatban: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki ennyire összeszedetten s főleg olyan kifejezésekkel csapongjon, mint ahogy azt ő teszi.
Ezzel kapcsolatban két dolog is felmerült bennem. Az egyik az, hogy egy regényben az író érthető módon kénytelen valamiféle szóbeli keretet adni a karaktere gondolatainak és lelkivilágának, hiszen másképp sehogy sem ismerhetnénk meg őt, s Dosztojevszkijnek ez nagyon is jól sikerült. Másrészt viszont Raszkolnyikov nyelvhasználata nagyon idegesített, s itt jön a kérdés, amit most biztosan nem tudok eldönteni: vajon Raszkolnyikov gondolat- és kifejezésvilága azért ilyen, mert ő ilyen, azaz Dosztojevszkij a nyelvhasználattal magát a karaktert jellemzi, avagy a 19. századi szóhasználat mára elavult kissé, s ezért zavar engem, vagy pedig a fordításban kell a hibát keresnem.
Talán majd egyszer újraolvasom a regényt egy másik fordításban, de addig biztosan megmarad bennem ez a kis rossz érzés a könyvvel kapcsolatban, amit sajnálok, mert egyébként igazán jó könyvről van szó.
