Doris Lessing: Az ötödik gyerek - The Fifth Child
.jpg)
Mostanában lépten-nyomon Doris Lessing nevébe és könyveibe botlottam, én meg még nem olvastam tőle semmit eddig, úgyhogy gondoltam, ideje végre megismerkedni vele. Nem akartam rögtön az Arany jegyzetfüzettel kezdeni, a Fű dalolnak meg nem túlzottan érdekelt a témája, az Ötödik gyerek viszont kellőképpen érdekesnek tűnt és nem is volt túl hosszú, úgyhogy belevágtam.
El kell ismernem, ez a könyv tényleg nagyon olvastatja magát, leginkább azért, mert semmiféle fejezetekre tagolás nincs benne, úgyhogy nehéz olyan pontot találni, ahol nyugodtan félbe lehet szakítani az olvasást. Persze a fejezetek hiányát leszámítva is elég olvasmányos a történet, ezzel tehát nincs gond. Viszont nekem összességében mégsem tetszett ez a regény, s el is mondom majd, hogy miért.
A pozitív dolgokkal kezdve, az alaphelyzetet nagyon érdekesnek találtam: Harriet és David mindketten a sorból kilógó, konzervatív, félszeg emberek, akik a 60-as évek szexuális szabadsága idején is inkább a (nagy)családi boldogságot helyezik előtérbe, szülői segítséggel megvesznek egy hatalmas házat, majd nekiállnak megvalósítani életük tervét és vágyát: azt, hogy legyen 5, 6, vagy akár 8 gyerekük. Jönnek is a gyerekek szépen sorban, kissé túl gyorsan is, és a házaspár már épp szeretne egy kis szünetet tartani, amikor Harriet terhes lesz az ötödik gyerekével, Bennel.
Az ötödik terhesség azonban minden eddiginél nehezebbnek bizonyul, és Ben már magzat korában is megkeseríti az anyja és közvetve az egész család életét. A gyerek megszületése után a nehézségek csak fokozódnak, Ben agresszivitása és hiperaktivitása az egész családra kihat, és az évek során előbb a népes rokonság pártol el az addig mintacsaládként kezelt Lovatt-famíliától, majd a saját gyerekeik is inkább bentlakásos iskolába vagy a rokonokhoz költöznek, és végül a házaspár ott marad egyedül a megkeseredett kapcsolatukkal és egy hatalmas házzal, amelyet már rég nem népesít be a boldog családi összejövetelek zsivaja.
Nagyjából ennyi tehát a történet, s ebből szerintem lehetett volna egy hosszabb, részletekbe menőbb regényt is írni. Ám Doris Lessing nem ezt tette. Ez a könyv mindössze 160 oldalas, s ennek megfelelően nagyon szikár, tárgyilagos és lényegre törő. Nekem pedig épp ez a bajom vele.
Megértem persze, hogy az író egy általános érvényű, fontos témáról akart szólni, s ezért írta meg ezt a könyvet ilyen tömören és tárgyilagosan, de ezzel számomra élvezhetetlenné is tette a művét. Egy regénytől azt várom, hogy legyen regényszerű, ne pedig olyan, mintha egy orvosi tanulmányt olvasnék, de ezt itt nem kaptam meg: a történet a puszta események leírására szorítkozik, a karakterek meg olyanok, mintha nem is lennének: három nappal a könyv olvasása után alig tudom felidézni a szereplők nevét, és már olvasás közben is gondom volt azzal, hogy a sok Sarah, John, Angela, Dorothy, James meg Amy között eligazodjak, mert egyiküknek sem volt személyisége, így az összes karakter csak egy név maradt számomra.
Furcsának tartottam még, hogy a fenenagy tárgyilagosság mellett Lessingnek mégis sikerült szájbarágósnak lennie és sugallnia, hogy mit kellene gondolnom. Nem tetszett például, amikor felkiáltójelekkel tarkítva olyanokat írt, hogy naná, hogy Harriet nem szedett fogamzásgátlót vagy hogy a szexualitáshoz fűződő régimódi viszonyuk miatt volt Harriet és David csodabogár. Ha ezeket nem így írja le, akkor is egyértelmű a művében a társadalomkritika, így viszont, hogy ilyen direkt módon közli, hogy mi nem tetszik neki, elveszi tőlem azt az örömöt, hogy én jöjjek rá a dolgokra, s ezt én eléggé rossz néven veszem.
A társadalomkritikával érdekes ellentétet alkotott egyébként a regény horrorvonulata. Például az a rész, amikor Harriet terhes Bennel, engem a Rosemary gyermeke c. filmre emlékeztetett, amelyben szegény Rosemary a sátán gyermekét hordja a szíve alatt, s ez a rész tényleg elég ijesztő volt. A későbbiekben viszont meglehetősen komolytalannak találtam azt, hogy Harriet több ízben is azon mereng, hogy vajon micsoda szörnyet hozott a világra, és hogy nem lehetséges-e, hogy Ben valamiféle idegen vagy ősi faj itt ragadt tagja.
Összefoglalva a tapasztalataimat, úgy érzem, hogy az Ötödik gyerek túl semleges, objektív ahhoz, hogy regényként élvezhető legyen, viszont túlságosan szájbarágós ahhoz, hogy komolyan tudjam venni, mint tényszerű társadalomkritikát. Ezek után meggondolom, hogy olvassak-e még valamit az írótól. Ha fogok is, az nem egyhamar lesz.
