Margaret Atwood: Bluebeard's Egg
Ez volt a második könyv, amit Atwoodtól olvastam, a Szolgálólány meséje után pár hónappal. Nem éppen tudatosan választottam ezt másodiknak, egyszerűen tetszett a borítója és érdekesnek tűnt a fülszöveg alapján, úgyhogy megrendeltem a kötetet, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy novellarajongó.
Érdekes dolog ez a novellákkal: nem szívesen hagyok félbe egy novellát, akkor sem, ha egyáltalán nem tetszik, mert arra gondolok, hogy ez úgyis csak egy rövid történet, ami nem jár akkora elkötelezettséggel, mint egy regény, tehát miért ne szánnám rá az időt, hogy végigolvassam. Ha viszont tetszik egy novella, akkor meg csalódott vagyok, hogy túl hamar vége van és azt kívánom, bár szánt volna az író egy egész regényt a történetnek.
A Bluebeard's Egg történeteinek olvasása közben mindkét érzésben volt részem. Volt néhány történet, ami szinte teljesen hidegen hagyott, vagy éppen idegesített, és már kezdtem azt hinni, hogy Margaret Atwood talán mégsem való nekem, de végül szerencsére akadt néhány novella, ami meggyőzött arról, hogy igenis érdemes lesz a szerző még több könyvét elolvasnom. Mindenesetre annak, aki most akar elkezdeni Atwoodot olvasni, nem ezt a könyvet ajánlanám elsőnek, hanem a Szolgálólány meséjét vagy az Edible Woman-t, legalábbis ezek az én kedvenceim az eddig olvasottak közül.
A kötet novellái főképp a férfi-nő kapcsolatokkal és a kapcsolatokban felbukkanó érzelmekkel foglalkoznak, néhány történet pedig a művészet mibenlétének kérdését is boncolgatja. Atwood persze elég indirekt módon közelíti meg ezeket a témákat, rengeteg szimbólumot használ és sokszor csak sejteti az eseményeket és az érzelmeket. Ami ezen kívül még érdekes a novellákban, az a sokféle nézőpont használata, illetve az, ahogy az egyes alakok jelleme és élete egy pillanat alatt más megvilágításba kerülhet egy hirtelen nézőpontváltástól.
Efféle nézőpontváltásnak (vagy éppen megvilágosodásnak) lehetünk tanúi a címadó novellában is, ami egyébként szerintem a legjobb történet az összes közül (gondolom, megvan annak az oka, hogy miért egy bizonyos novellát tesznek meg a szerzők címadónak).
A történet főszereplője egy házaspár, Sally és Ed. Sally egy irodalmi kurzust látogat, amelynek keretében variációt kell írnia egy Kékszakáll-történetre, egy szabadon kiválasztott karakter nézőpontjából, a férje pedig a ,,szív embere”, vagyis zseniális szívspecialista, akit számos rajongó nőbeteg keres fel azzal, hogy valami kis fájdalom van a mellkasában. Bár Ed a szakmájában kiváló, a való életben lomha és buta, társaságban pedig esetlen, de Sally éppen ezt a mindent felülmúló ostobaságot és a kiszámíthatóságot szereti benne, s gyakran elmélkedik Ed imádnivaló butaságáról magában és baráti körben, nyilvánosan egyaránt.
Számomra van valami nagyon ellenszenves Sally viselkedésében és gondolkodásmódjában: úgy gondolja, tökéletesen ismeri Edet, unja is talán, mégis roppant büszke rá, hogy annak idején sikerült ,,levadásznia” a férfit, s a tulajdonának tekinti őt. Furcsa kettősség viszont, hogy Sally egyszerre érzi úgy, hogy Ed nem okozhat neki meglepetéseket, de közben azzal is tisztában van, hogy a férfi magába fordulása, szótlansága, tudatlansága veszélyes lehet, és időnként attól retteg, hogy Ed egy napon talán el fogja őt hagyni valami ostoba nőcske kedvéért.
A konkrét történet tulajdonképpen annyi, hogy Sally és Ed vacsoravendégeket várnak, Sally a konyhában szorgoskodik, majd a vacsorára korán érkező barátnőjével, Marylynnel beszéli ki Edet, ám az este váratlan eseménnyel zárul, amely bár aprócska, és talán meg sem történik, vagy Sally talán csak félreért valamit, mégis alapjaiban bolygatja meg a képet, amelyet a nő az évek során Edről alkotott. Az este történésein gondolkodva Sally rájön, hogy lehetséges, hogy az egész házasságuk alatt félreismerte Edet, mert a férfi szándékosan félrevezette őt, s felismeri, hogy Ed talán egyáltalán nem is ostoba, hanem végtelenül cseles és cinikus férfi, aki nevetett rajta, miközben Sally azt hitte, hogy ő a nevető fél.
Bár a történet voltaképpen kis semmiség, engem letaglózott ez a novella. Ijesztő belegondolni, hogy egy kapcsolatban, bármilyenben, mindenfélét hiszünk a másikról, s a másik ember viselkedésének elemeit belekényszerítjük egy általunk kitalált mintába, és talán még hencegünk is vele, hogy milyen jól ismerjük a másikat. Közben meg elég egy pillanat, hogy minden összeomoljon, és minden kapcsolat olyan törékeny, mint Kékszakáll tojása (amiről most nem mesélem el, hogy micsoda).
