2011.már.12.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Aravind Adiga: A Fehér Tigris - The White Tiger

A történeteket, akárcsak a történelmet, a győztesek írják, s Aravind Adiga Booker-díjas regénye is egy győztes története. A főszereplő, Balram Halwai India valamelyik civilizációtól elzárt vidékén, egy Gangesz-parti faluban tölti gyerekkorát, s a sorsa semmiben sem különbözik a kortársai sorsától: ő is csak néhány osztályt végezhet el az iskolából, ő is kénytelen már gyerekként munkát vállalni, s látszólag neki sincs semmi esélye arra, hogy kitörjön a nyomorból és emberhez méltó életet éljen. A fiú azonban a látszat ellenére nagy dolgokra hivatott. Mások véleménye szerint Balram kimagaslóan intelligens, s a legendás Fehér Tigrisre hasonlít: századonként csak egy születik belőle, de az az egy aztán felforgatja a világot, és semmi sem állíthatja meg a felemelkedés útján.

S valóban úgy tűnik, hogy Balram jó úton halad: családja anyagi támogatásával megtanul autót vezetni, majd az Amerikából nemrég hazatért Asók úr szolgálatába ajánlja magát, s hamarosan már a férfi első számú sofőrjeként cirkál Delhi zajos, mocskos, forgalmi dugókkal terhes utcáin. Balram élete voltaképpen egészen kellemesen alakul: a gazdája jól bánik vele, tisztességes fizetése van, s a családja már azt fontolgatja, hogy ideje lenne megházasodnia – ám a fiú végül mindennek hátat fordít, s drámai lépésre szánja el magát, hogy kiszabaduljon a szolgasorból. Bár a könyv fülszövege sajnos elárulja, hogy mit tesz Balram a sikeres, emberi élet reményében, én a történet részletezése helyett a továbbiakban a mű szerkezetére és a felmerülő erkölcsi kérdésekre térek ki.

Tovább

Címkék: booker díj, aravind adiga, angol nyelvű, 2010 november

2011.már.09.

Írta: entropic 9 komment

Cormac McCarthy: The Sunset Limited

Nem voltam éppen meggyőzve Cormac McCarthy zsenialitásáról, amikor pár hónappal ezelőtt elolvastam az Út című agyondicsért regényét, de azóta is érdeklődve figyeltem, hogy kiből milyen érzelmeket váltanak ki a szerző különböző írásai, és úgy terveztem, hogy mindenképpen elolvasom még legalább egy művét, hogy jobban meg tudjam ítélni az érdemeit, és főleg azt, hogy egyáltalán való-e nekem McCarthy vagy nem. És mivel Pável nemrég nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátotta a Sunset Limited című darabot, ezzel el is dőlt a kérdés, hogy mi legyen a következő McCarthy-olvasmányom, hiszen egy negyvenoldalas dráma (vagy a szerző meghatározása szerint: drámaformában írott regény) szinte semmiféle elkötelezettséggel nem jár, és ha jó a könyv, az úgyis kiderül ilyen kevés oldalon is, ha meg rossz, legalább hamar vége van.

A darab nyitánya előtt az egyik szereplő, Fehér, a művelt, cinikus és kiábrándult egyetemi tanár éppen arra készül, hogy a Sunset Limited nevű vonat elé vesse magát. Ám a másik szereplő, a zűrös életű, börtönviselt, ám a börtönben megtért és a cselekmény idején erősen vallásos Fekete meghiúsítja az öngyilkossági kísérletet. Az eset után Fekete többé-kevésbé erőszakos módon a lakásába hurcolja Fehéret, és megpróbál a lelkére beszélni. A hosszas beszélgetés során Fekete megpróbál belelátni Fehér lelkivilágába, igyekszik megérteni a másik motivációit, legfőképpen pedig azt akarja elérni, hogy a végletesen vallástalan Fehér felfedezze Isten csodálatos és jóságos erejét. A párbeszéd végkifejlete talán sejthető és nem teljesen eredeti, ennek ellenére a darab letaglózó élmény.

Tovább

Címkék: dráma, cormac mccarthy, angol nyelvű, 2011 március

2011.már.07.

Írta: entropic Szólj hozzá!

David Riesman: A magányos tömeg - The Lonely Crowd

Mottó: „A haverok előtt én mindig nevetek a filmeken, amiken otthon sírok.” – Hiperkarma, Lidocain

David Riesman könyve a modern társadalmak fejlődését és az eközben (és ennek hatására) az emberek személyiségében bekövetkező változásokat térképezi fel. Ám annak ellenére, hogy a könyv már több mint félévszázados, most is aktuális és tanulságos olvasmány, főleg mivel a megjelenése óta eltelt időben számos más társadalom (például a miénk) is hasonló fejlettségi fokra jutott, mint a Riesman által leírt amerikai, ezért még azt sem mondanám, hogy a könyv csakis az Egyesült Államok iránt érdeklődők számára lehet érdekes.

Riesman alaptétele, hogy az emberi társadalmakra jellemző népességgörbe egyes részei és az adott társadalomban élők társadalmi karaktere között összefüggés van, s hogy minden társadalom kitermeli magából azt a társadalmi karaktert, amely a legjobban tud alkalmazkodni hozzá. A szerző a népességgörbét három szakaszra osztja, s ennek megfelelően háromféle társadalmi karaktert különböztet meg.*

Egy társadalom fejlődésének kezdeti szakaszára jellemző, hogy mind a születések, mind a halálozások száma igen magas, a generációk gyors ütemben váltják egymást, s a népesség nagyjából állandó. Ám az effajta társadalmakban megvan a népességrobbanás lehetősége, csak arra van szükség, hogy olyasféle változás következzen be, amely javítja az életkilátásokat és csökkenti a fiatalkori halálozásokat (ilyen változás lehet pl. a váratlanul javuló egészségügyi ellátás). Az ebben a szakaszban lévő társadalmakra jellemző, hogy tagjai tradíció-orientáltak: az emberek generációról generációra adják tovább a tudásukat, minden egyes nemzedék a korábbi hagyományok szerint él, s az emberek életét olyannyira meghatározzák ezek a hagyományok és normák, hogy jóformán senki nem tér el tőlük.

Tovább

Címkék: szociológia, non fiction, angol nyelvű, 2011 február, david riesman

2011.már.04.

Írta: entropic 2 komment

Margaret Atwood: The Robber Bride

Még nem olvastam olyan könyvet Margaret Atwoodtól, ami ne tetszett volna. Persze vannak különbségek, hiszen az írónőnek akadnak olyan könyvei, amelyekről csak a legforróbb lelkesedés hangján tudok beszélni (pl. az Edible Woman vagy a Vak bérgyilkos), és vannak olyanok, amelyeket egyszerűen csak (nagyon) jónak tartok (pl. a Lady Oracle vagy a Bluebeard's Egg). Mivel eddig úgy tapasztaltam, hogy Atwood nem tud rossz könyvet írni, eléggé elfogult vagyok vele kapcsolatban – viszont sokat is várok tőle: minden könyvétől azt szeretném, hogy minimum világrengető élményt nyújtson számomra. A Robber Bride [A rabló menyasszony] esetében azonban a világrengetés sajnos elmaradt. (A továbbiakban spoilerek előfordulhatnak.)

A Robber Bride három középkorú barátnő, Tony, Charis és Roz története, akiknek a barátsága azon alapul, hogy valamikor az életük során mindhármukat csúnyán kihasználta a számító és romlott férfivadász, a rejtélyes Zenia. S bár Zenia már régen meghalt, a három nő azóta is összejár havonta egyszer, hogy egymás társaságából merítsenek erőt és segítsenek egymásnak elviselni az életüket, amelyből Zenia kiölt vagy ellopott valami pótolhatatlant.

Ám váratlanul kiderül, hogy Zenia mégsem halt meg: egyszer csak megjelenik Torontóban, elevenebb és fiatalosabb, mint valaha, és készen áll arra, hogy ismét felforgassa a három nő életét. Már csak az a kérdés, hogy a barátnők ezúttal is hagyják-e magukat kihasználni és bedőlnek-e Zenia szokásos hazugságainak. Ám ahhoz, hogy ez kiderüljön, természetesen le kell ásni a szereplők múltjába és fel kell tárni, hogy pontosan hogyan is jutottak odáig, ahol a regény jelen idejében tartanak.

Tovább

Címkék: angol nyelvű, margaret atwood, 2011 február

2011.már.01.

Írta: entropic 6 komment

Bán Zoltán András: Meghalt a főítész

Még az Olvass bele-féle recenzióíró pályázaton nyertem ezt a könyvet, de jó ideig csak bizalmatlanul méregettem és nem terveztem, hogy egyhamar elolvasom. Első ránézésre ugyanis nem volt túl megnyerő számomra, hogy a kötet első esszéje tele van nagy kezdőbetűs szavakkal és egyéb, erőltetettnek tűnő kiemelésekkel, és az sem vonzott túlzottan, hogy a könyv (majdnem) kizárólag magyar szerzőkkel foglalkozik – nem vagyok büszke rá, de nem sok magyar írót olvasok, és általában nem is nagyon érdekel a magyar irodalom. De aztán magammal vittem a könyvet egy hosszabb vonatútra, olvasni kezdtem, és nagyon gyorsan eloszlott minden félelmem és bizalmatlanságom, mivel hamar kiderült, hogy ez a könyv egészen szuper.

A Meghalt a főítész néhány hosszú, személyes hangvételű esszével indul, majd rövidebb kritikákat olvashatunk többek között Esterházy Péter, Kertész Imre és Tandori Dezső köteteiről. Ezután néhány félig-meddig (vagy szinte teljesen) elfeledett szerző életéről és műveiről esik szó (pl. Szép Ernőről és Kálnoky Lászlóról), majd több írás is szerepel Márai Sándorról, a kötetet pedig néhány rövid esszé zárja, amelyek pl. Krúdy Gyuláról vagy éppen arról szólnak, hogy mifélék lehetnek a regények első mondatai.

Tovább

Címkék: kritika, esszé, non fiction, bán zoltán andrás, 2011 február

2011.feb.26.

Írta: entropic 4 komment

Truman Capote: Hidegvérrel - In Cold Blood

Elég régóta az egyik kedvencem ez a könyv, és úgy két-három évente eszembe jut, hogy milyen remek regény ez a Hidegvérrel, jó lenne újraolvasni, és olyankor gyorsan újraolvasom. Ezt tettem most is, és most is az a véleményem, hogy ez egy nagyon jó könyv.

Mivel a Hidegvérrel valóban megtörtént eseményeket rögzítő tényregény, és a regényben leírt gyilkosságok elkövetőinek kiléte már a fülszövegből kiderül, ezért nem hiszem, hogy spoilernek minősül, ha írok pár szót a történetről. 1959. november 15-én ismeretlen tettesek meggyilkolták a Kansas állambeli Holcombban élő, mindenki által kedvelt és nagyra becsült Clutter család négy tagját. Az ügy óriási felháborodást és meglehetősen nagy médiavisszhangot keltett, s az állam legjobb nyomozói láttak hozzá az eset felderítéséhez. Hosszú hetek intenzív nyomozómunkája után a tettesek rendőrkézre kerültek, majd lezajlott a bírósági tárgyalásuk, és végül elnyerték a kansasi törvények alapján nekik járó büntetést.

Tovább

Címkék: újra, non fiction, truman capote, 2011 február, tényregény

2011.feb.23.

Írta: entropic 16 komment

Napi egó: hírek, díjak, interjú

Történt néhány szuper dolog az utóbbi hetekben, amelyek ugyan nem voltak titkosak, és van köztük olyasmi, amit már említettem máshol, de gondoltam, megírom őket a blogra is.

Az első, hogy mostantól az Ekultúrán is fognak megjelenni írásaim. Sőt, három már meg is jelent, de azok a próbacikkek voltak, ezért kivételesen visszafogtam magam, és itt, a blogon nem reklámoztam őket. Mostantól viszont már ott a nevem az impresszumban is, amire nagyon büszke vagyok, mert már jó ideje szerepelt a titkos álmaim között, hogy de jó lenne az Ekultúrára írni. Természetesen nem fogom a blogot sem elhanyagolni emiatt, egyrészt az Ekulton megjelenő írásokat ide is mindig fel fogom tenni kis késéssel, másrészt pedig a posztok nagy része továbbra is egyenesen ide készül majd.

A másik, hogy a héten én voltam a Freeblog Ismerd meg a könyvesbloggert! sorozatának interjúalanya. Örültem, amikor megkaptam a felkérést Lobótól, és bár némelyik kérdésre egyáltalán nem volt könnyű válaszolni, mégis nagyon élvezetes volt az interjú. Ha véletlenül még nem olvastátok, megtehetitek itt.

A harmad

ik pedig, hogy hatalmas díjesőben részesültem három könyves- illetve gasztrobloggertől is. Köszönöm aviatornak, Ádámnak és Memoirnak a díjat! Mivel ezt a díjat főleg kezdő bloggereknek kellene továbbadni, az én kedvenceim pedig korántsem kezdők, ezért most nem adom tovább senkinek.

Címkék: önreklám, egó

2011.feb.21.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Thomas Bernhard: Irtás

Az Irtás Thomas Bernhard meghatározása szerint „indulatmű”, s ez a besorolás kissé félrevezető. Ez alapján arra számítottam ugyanis, hogy a könyv egyetlen hosszú, ingerült, cinikus (és talán alaptalan) szidalomáradat lesz, amelyet a narrátor válogatás nélkül zúdít mindenre és mindenkire. S való igaz, hogy az Irtás elbeszélője dühös, cinikus és nagyon kritikus, ám emellett olyan mértékű kiábrándultság, ember- és öngyűlölet is munkál benne, hogy a regény végül sokkal inkább érződik szomorúnak, mint indulatosnak.

Az Irtás az 1980-as évek elején, a bécsi művészvilágban játszódik. A történetet elmesélő névtelen író egy napon az utcán sétálva összefut az ismerős Auersberger házaspárral, akik fiatal korában pártfogolták őt, s akiket az elmúlt húsz évben gondosan került. A házaspár elújságolja az írónak közös ismerősük, Joana halálát, s egyúttal meghívja őt egy művészvacsorára, amelyet részben Joana, részben pedig egy híres színész tiszteletére rendeznek. Bár a férfi undorodik az egész képmutató, önelégült és hiú társaságtól, amely önmagukat művészeknek tartó, ám a valaha volt tehetségüket már réges-rég aprópénzre és állami elismerésekre váltó alakokból áll, mégis elfogadja a meghívást. A vacsora napján aztán beül a házaspár legeldugottabb foteljébe, s egész idő alatt jóformán egyszer sem szólal meg – csak figyeli a vendégeket, magában kritizálja aljasságukat, kicsinyességüket, önámításukat, másokat utánzó giccsművészetüket és az egész hamis életüket, közben pedig felidézi a saját, Joanával, Auersbergerékkel és a többi bécsi művésszel közös múltját is.

Tovább

Címkék: thomas bernhard, 2011 január, ekult

2011.feb.19.

Írta: entropic 3 komment

James Frey: Millió apró darabban - A Million Little Pieces

Olvastam valahol valami nagyon jót erről a könyvről, amitől rettentően kíváncsi lettem rá, úgyhogy gyorsan megkértem a húgomat, hogy hozza ki nekem a könyvtárból. Tiszta szerencse, hogy megelégedtem a könyvtári példány olvasásával, mert a regény (vagy memoár? ki tudja) nem volt olyan jó, mint vártam. Spoileres bejegyzés következik – már ha lehet spoilerről beszélni egy önéletrajzi ihletésű történet esetében.

A regény James Frey alkohol- és drogfüggőségének, majd leszokásának a történetét meséli el. James huszonhárom évesen, kb. egy évtizednyi piálás és drogozás után, vészesen leromlott testi és szellemi állapotban kerül be egy híres rehabilitációs központba. Az intézmény az egyik legsikeresebb elvonóközpont a világon: az itt kezelt betegeknek nagyjából 15%-a marad józan egy évvel a kezelés vége után is, s ez világrekordnak számít. James tehát igazán jó kezekben van, és minden feltétel adott ahhoz, hogy legyőzze a függőségét, de ez persze nem olyan egyszerű, hiszen az évtizedes beidegződések, a düh és az öngyűlölet miatt egyszerűbbnek tűnik folytatni az ivást és belehalni, mint leszokni. Végül azonban Jamesnek természetesen sikerül leszoknia – máskülönben ez a regény aligha született volna meg.

Tovább

Címkék: életrajz, 2011 február, james frey

2011.feb.17.

Írta: entropic 4 komment

Anthony Burgess: Gépnarancs - A Clockwork Orange

A múlt héten megnéztem a regény Stanley Kubrick által rendezett filmváltozatát, ami évek óta itt állt nálam, s utána ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy sürgősen újraolvassam a könyvet, úgyhogy ezt meg is tettem.

(Bár nem a filmről akarok írni, azt azért muszáj megjegyeznem, hogy én ugyan nagyon kedvelem Kubrick szürreális, színesen burjánzó képeit és különleges stílusát, és feltételezem róla, hogy okkal csinálta a filmjeit éppen olyanra, amilyenek lettek, de azt nehéz volt lenyelnem, hogy a tizenéves kicsi Alexet és bandáját huszonéves, és nem is túlzottan fiatalos külsejű színészek alakították. Az Alexet játszó Malcolm McDowell pl. huszonnyolc éves volt, amikor a film készült, és ránézésre a többiek is inkább a harminchoz vannak közel, mint a tizenöthöz.)

Kb. tíz éve olvastam először a Gépnarancsot, és leginkább csak arra emlékeztem, hogy szinte semmit nem értettem a nyelvezetéből, mégis nagyon tetszett. Most részben azért is támadt kedvem az újraolvasáshoz, mert a filmet meglepően érthetőnek találtam, annak ellenére, hogy nem magyarul néztem, és kíváncsi voltam, vajon a könyvet érteném-e most. Lehetséges, hogy az elmúlt tíz évben öntudatlanul felszedtem némi orosztudást, vagy pedig a szövegértési készségem fejlődött, most mindenesetre semmi gondom nem volt a regény értelmezésével, se nyelvileg, se egyébként.

Tovább

Címkék: újra, anthony burgess, 2011 február