Cormac McCarthy: Az út - The Road
A hét elején elmentünk megnézni a filmváltozatot a húgommal, majd két óra elteltével mindketten azzal az érzéssel álltunk fel a székből, hogy ez a film unalmas volt, mesterkélt és nagyon amerikai. Mivel a könyv itt állt nálam már hónapok óta, gondoltam, most végre elolvasom, hogy megtudjam, tényleg remekmű-e, csak a film nem adta vissza a lényegét, vagy esetleg arról van-e szó, hogy az Út a kissé túldicsért könyvek közé tartozik. Mivel rengeteg jó, érdekes és/vagy nagyon személyes ismertető olvasható a regényről, ezért a történetre egyáltalán nem térek most ki, csak a véleményemet írom le.
Hogy McCarthy-féle kifinomultsággal fejezzem ki magam: nem tetszett a könyv.
Először is azért nem, mert unalmas, monoton, repetitív és színtelen. Értem én, hogy a világ majdnem teljes pusztulása után járunk, hogy az élet majdnem minden szépsége odaveszett, és az is érthető, hogy a túlélők élete arra redukálódott, hogy próbálják az alapvető szükségleteiket kielégíteni. Nem csoda tehát, hogy a regény nagyjából úgy épül fel, hogy 50 oldal éhezést, rettegést és vándorlást némi élelem és menedék szerencsés felfedezése követ, majd a búvóhely kényszerű elhagyása után kezdődik minden elölről. (A monotonitást mindössze az szakítja meg, hogy a főszereplők időnként rossz emberekkel találkoznak, s ilyenkor az átlagosnál is jobban rettegnek.)
A kevéssé érdekfeszítő ismétlődések természetesen igen hatásosan sulykolják az olvasó fejébe az egyszerű tanulságokat és a szereplők erkölcsi nagyságát. Ezek a tanulságok, valamint a karakterekre vonatkozó alapvető tudnivalók pedig a következők: apa és fia a jók közé tartoznak, és soha, semmilyen körülmények között nem fognak beállni a rosszfiúk közé; az ember a lehető legreménytelenebb helyzetben is megpróbál jobb életet teremteni magának; a küzdelem az élet maga; a jóknak kötelességük kitartani s „vinni a tüzet”; a halál jobb a rosszfiúk által szimbolizált embertelen életnél. Szájbarágós vagyok? Biztosan nem annyira, mint McCarthy.
A gyermekded tanulságok mellett azt sem szerettem a könyvben, hogy végletesen, leegyszerűsítően amerikai volt. A blog bal oldalán az általam olvasott könyvek nemzetiség szerinti kategorizálására pillantva biztosan egyértelmű, hogy nagyon szeretem az amerikai irodalmat, tehát szó sincs itt holmi Amerika-ellenességről. Éppen azzal volt bajom, hogy McCarthy (és még inkább a filmváltozat) egy olyan klisészerű, tipikus amerikaiságot ábrázolt, amelynek a létezésében nem hiszek. Csak egy példa a könyvből: egy rég kifosztott italautomata romjai között kutatva az apa talál egy doboz Coca-Colát, s a fiának adja az italt mint különleges ajándékot. Az epizód jelentése világos, szép és magasztos dologról van itt szó, csodálatos az apa önfeláldozása, s az, ahogy a fiáról gondoskodik és mindenből a legjobbat próbálja adni neki. De az, hogy mindezt egy doboz kólával kell szimbolizálni, szerintem nevetséges, még akkor is, ha a kóla nyilván nem pusztán kóla, hanem egyben az elenyészett civilizáció jelképe is.
A tartalom roppant mélységeinek fejtegetésére nem is vesztegetek több szót, inkább rátérek a regény egyetlen, szerintem igazán figyelemre méltó aspektusára: a stílusra és a nyelvhasználatra.
McCarthy stílusa egyedi, de mérhetetlenül távol áll tőlem. Hideg, visszafogott és macsós, helyenként olyan elemekkel tarkítva, amelyeket úgy tudnék jellemezni, hogy bizonyára ilyen az, amikor a kemény férfi elérzékenyül.
Ami viszont a nyelvhasználatot illeti: a szerző egészen különleges feszültségeket képes generálni a szavaival. Egyrészt éles ellentét van a szöveg párbeszédes részei és a leírások között. Míg a párbeszédek egyszerűbbek már nem is lehetnének és jóformán csak alapszavakból épülnek fel (éhes vagyok, félek, semmi baj, jól van és hasonlók), a leíró részek rendkívül aprólékosan kidolgozottak és gyakran igen speciális szókincs jelenik meg bennük. Általában könnyen olvasok angolul, de ezzel a regénnyel meggyűlt a bajom, és néhányszor vissza kellett olvasnom, hogy legalább nagyjából megértsem, miről van szó. Mivel az olvasás közbeni szótárazás nem jellemző rám, akadt néhány mondat a regényben, amelyek a jelentése homályban maradt számomra. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ezáltal lemaradtam volna egy esetleges finom utalásról vagy netán az egész művet más megvilágításba helyező részletről.
A párbeszédes és leíró részek éles eltérésén kívül az is érdekes nyelvi szempontból, hogy McCarthy a rém egyszerű tanulságokat milyen pontos és gondosan megválogatott módon fogalmazza meg. Érezni a regényben, hogy a szerző az egyes szavakat nem véletlenszerűen dobálta a helyükre, hanem minden szónak és mondatnak megvan a maga helye és funkciója, de én némileg feleslegesnek érzem mindezt, s azt gondolom, ilyen jó és pontos szavakkal lehetett volna érdekesebb, eredetibb, klisémentesebb regényt is írni.
Olvastam valahol (és más blogokat olvasva is úgy tűnik), hogy ezt a regényt az tudja igazán értékelni, akinek gyereke van. Nekem nincs gyerekem. Lehet, hogy újraolvasom a könyvet, ha lesz, és lehet, hogy akkor megérint majd, de addig is az a véleményem, hogy ez egy meglehetősen unalmas és kevéssé eredeti mű. Meglettem volna nélküle.
