Anthony Burgess: Gépnarancs - A Clockwork Orange
A múlt héten megnéztem a regény Stanley Kubrick által rendezett filmváltozatát, ami évek óta itt állt nálam, s utána ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy sürgősen újraolvassam a könyvet, úgyhogy ezt meg is tettem.
(Bár nem a filmről akarok írni, azt azért muszáj megjegyeznem, hogy én ugyan nagyon kedvelem Kubrick szürreális, színesen burjánzó képeit és különleges stílusát, és feltételezem róla, hogy okkal csinálta a filmjeit éppen olyanra, amilyenek lettek, de azt nehéz volt lenyelnem, hogy a tizenéves kicsi Alexet és bandáját huszonéves, és nem is túlzottan fiatalos külsejű színészek alakították. Az Alexet játszó Malcolm McDowell pl. huszonnyolc éves volt, amikor a film készült, és ránézésre a többiek is inkább a harminchoz vannak közel, mint a tizenöthöz.)
Kb. tíz éve olvastam először a Gépnarancsot, és leginkább csak arra emlékeztem, hogy szinte semmit nem értettem a nyelvezetéből, mégis nagyon tetszett. Most részben azért is támadt kedvem az újraolvasáshoz, mert a filmet meglepően érthetőnek találtam, annak ellenére, hogy nem magyarul néztem, és kíváncsi voltam, vajon a könyvet érteném-e most. Lehetséges, hogy az elmúlt tíz évben öntudatlanul felszedtem némi orosztudást, vagy pedig a szövegértési készségem fejlődött, most mindenesetre semmi gondom nem volt a regény értelmezésével, se nyelvileg, se egyébként.
Úgy vettem észre, mostanában kisebbfajta Burgess-reneszánsz zajlik, sok embernél látom a Molyon meg azon kívül is, hogy a szerző valamelyik könyvét olvassa, a Gépnarancsot meg úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem fogom se a történetet, se a könyvvel kapcsolatban leggyakrabban felvetődő nyelvi és erkölcsi kérdéseket elismételni – ezek elolvashatók pl. itt.
Ehelyett inkább azzal foglalkoznék, hogy a deviáns viselkedése ellenére Alex miért szimpatikus mégis az olvasók nagy részének (nekem is), és hogy Burgess hogyan éri el, hogy Alex szimpatikus legyen.
A főhős igen intelligens és értelmes fiú, akinek vidám, rituális jellegű, eltúlzott kegyetlenségét mintha megszelídítené, más megvilágításba helyezné és szinte elfogadhatóvá tenné az az egyszerű tény, hogy Alex kultúrlény, aki szereti a komolyzenét, és olyan érzelmi és szellemi táplálékra lel a zenében, amelyet a sivár külvilágban lehetetlen megtalálnia. Alex jellemének ellentmondásossága (kegyetlenség vs. műértés) azt a roppant érdekes kérdést veti fel, hogy (jó) ember-e valaki pusztán attól, hogy szépen vagy kreatívan tudja kifejezni magát, vagy hogy emberi érzelmekkel reagál bizonyos műalkotásokra.
E kérdés kapcsán Burgess nagyon ügyesen játszik az olvasóval úgy, hogy a szereplők jellemének értékét relativizálja: Alex nem lenne túl vonzó figura csak azért, mert szereti Beethovent, de mivel hozzá képest mindenki más végtelenül ostoba, értetlen és gépies, ezért Alex minden egyes pozitív vonása többszörös súllyal esik latba, és így a többiekhez (mind a banda többi tagjához, mind a felnőtt szereplőkhöz) képest a fiú szinte már maga lesz a humánum megtestesítője.
A főhőssel kapcsolatban azt is szokás elmondani, hogy azért is vonzó, mert az embertelen, a lelket megnyomorító társadalmi rend ellen lázad a viselkedésével, de szerintem ez nem egészen így van: nekem úgy tűnik, Alex végig vagy unalomból, vagy önérdekből cselekszik, és szó sincs tudatos lázadásról, úgyhogy személyiségének vonzereje semmiképpen sem a lázadásban rejlik.
A történet elején az unalom dominál: az Alex-féle banda esti kirándulásai meglehetősen kényszeredettnek és stilizáltnak tűnnek, a fiúk akkor is lezavarják az esti rutint, ha éppen nincs is kedvük hozzá, s ezt nem azért teszik, mert a gonosz állam ellen minden egyes nap muszáj lázadni, hanem pusztán azért, mert nincs jobb dolguk, és mert egymásnak és a rivális bandáknak akarnak imponálni a hőstetteikkel. A későbbiekben aztán az önzésre helyeződik a hangsúly: Alex cselekedeteit előbb az motiválja, hogy kikerüljön a börtönből, majd pedig az, hogy visszaszerezze az elpusztított személyiségét, és teljesen mindegy neki, hogy a céljai érdekében kikkel működik együtt.
Alex nemhogy nem lázad, de még azt sem tudja, ki ellen vagy miért kéne lázadnia, s a regény második részétől kezdve leginkább azért szimpatizálunk vele, mert hirtelen ő lesz a gyenge és a kiszolgáltatott, akiért aggódni kell, nem pedig azért, mert olyan nagyszerű jellemerőről vagy egyéb tulajdonságokról tesz tanúbizonyságot, amelyekkel kivívja az olvasó rokonszenvét és tiszteletét.
Szerintem Burgess zseniális manipulátor, aki úgy éri el, hogy Alex végső soron pozitív hős legyen, hogy a fiút mindig vagy sokkal emberibbnek, vagy sokkal gyengébbnek ábrázolja a környezeténél. S ez a taktika remekül működik: a regény végkifejlete számomra olyan, mintha egy nagyon szerethető alak roppant tragikus sorsának lennék szemtanúja. Pedig szó sincs ilyesmiről: mindössze az okos, kegyetlen és gyerekes kicsi Alex olvad bele a nagy és csúnya felnőtt társadalomba. (A regény vége egyébként szinte pontosan olyan, mint a Trainspotting vége. Persze nyilván a Trainspotting hasonlít a Gépnarancsra, nem pedig fordítva.)
