Thomas Bernhard: Irtás
Az Irtás Thomas Bernhard meghatározása szerint „indulatmű”, s ez a besorolás kissé félrevezető. Ez alapján arra számítottam ugyanis, hogy a könyv egyetlen hosszú, ingerült, cinikus (és talán alaptalan) szidalomáradat lesz, amelyet a narrátor válogatás nélkül zúdít mindenre és mindenkire. S való igaz, hogy az Irtás elbeszélője dühös, cinikus és nagyon kritikus, ám emellett olyan mértékű kiábrándultság, ember- és öngyűlölet is munkál benne, hogy a regény végül sokkal inkább érződik szomorúnak, mint indulatosnak.
Az Irtás az 1980-as évek elején, a bécsi művészvilágban játszódik. A történetet elmesélő névtelen író egy napon az utcán sétálva összefut az ismerős Auersberger házaspárral, akik fiatal korában pártfogolták őt, s akiket az elmúlt húsz évben gondosan került. A házaspár elújságolja az írónak közös ismerősük, Joana halálát, s egyúttal meghívja őt egy művészvacsorára, amelyet részben Joana, részben pedig egy híres színész tiszteletére rendeznek. Bár a férfi undorodik az egész képmutató, önelégült és hiú társaságtól, amely önmagukat művészeknek tartó, ám a valaha volt tehetségüket már réges-rég aprópénzre és állami elismerésekre váltó alakokból áll, mégis elfogadja a meghívást. A vacsora napján aztán beül a házaspár legeldugottabb foteljébe, s egész idő alatt jóformán egyszer sem szólal meg – csak figyeli a vendégeket, magában kritizálja aljasságukat, kicsinyességüket, önámításukat, másokat utánzó giccsművészetüket és az egész hamis életüket, közben pedig felidézi a saját, Joanával, Auersbergerékkel és a többi bécsi művésszel közös múltját is.
A regény egyetlen hosszú monológ, és nemhogy fejezetek, de még bekezdések sem tagolják a szöveget, ezért formai szempontból az Irtás valóban „indulatmű”. A tagolás hiánya olyan hatást kelt, mintha az elbeszélő egyre hisztérikusabb módon belelovalná magát egy gondolatmenetbe, amelyet képtelen megszakítani s amellyel csak még inkább felingerli magát. S az Irtásban valóban valami efféle történik: a már kezdetben is gyűlölködő és dühös narrátor a vacsora előrehaladtával még ingerültebb, még keserűbb lesz, és minden egyre jobban dühíti.
Ám az Irtás korántsem holmi irracionális dühkitörések sorozata. Az elbeszélő által megfogalmazott kritikus észrevételek mind-mind igazak, és nagyon is érthető, hogy a narrátor csakis haraggal és undorral képes gondolni a mérhetetlenül beképzelt, önmagát a világ közepének képzelő művésztársaságra, amely valójában olyan alakok gyülekezete, akik számára a megszokott bécsi akolmeleg megőrzése mindig is fontosabb volt a művészetnél és az önmegvalósításnál. S ami igazán hitelessé teszi a narrátor kritikáit, az az, hogy a többi művész szapulásával egy időben önmagát is szapulja, hiszen tisztában van vele, hogy valószínűleg ő sem él értékesebb, igazibb életet a többieknél.
Kétszáz oldalnyi gyűlölet viszont valószínűleg elviselhetetlen olvasmány lenne. Az Irtásban az elbeszélő állandó dühét a monológban megbújó (ön)irónia és a morbid humor lágyítja és teszi befogadhatóvá. Ám a humor ellenére az Irtás természetesen nem túl könnyed olvasmány, épp ellenkezőleg: félelmetes, szomorú és felkavaró élmény ilyen közeli és ilyen éles képet kapni egy álságos, pénzéhes, kegyetlen és hazug társadalmi csoportról.
Végül egy tanács a könyv olvasására vonatkozóan. Mivel az elbeszélő szinte észrevétlenül csúszik át egyik gondolatmenetéből a másikba, s mivel a regény semmiféle természetes tagolóelemet nem tartalmaz, lehetetlen olyan pontot találni a szövegben, ahol nyugodtan meg lehet szakítani az olvasást. Ám ez nem véletlenül van így: Bernhard ezzel a parttalan szövegáradattal eléri, hogy az olvasó bekerüljön az elbeszélő monológjának sodrásába és teljes mértékben átérezze a haragját, a kiábrándultságát és a gyűlöletét. S mindez tökéletesen működik, ha az olvasó egyhuzamban, egyetlen perc szünet nélkül olvassa a regényt, viszont a legrövidebb megszakítás is a szöveg lendületének és az olvasóra gyakorolt hatásának megtöréséhez vezet. Ezért az Irtást mindenképpen akkor érdemes olvasni, amikor biztos, hogy három-négy órán keresztül semmi nem zavarhat minket. Akkor viszont nagyon érdemes, mert a regény a tartalmát, a megformáltságát és a stílusát tekintve is különleges élmény.
