David Riesman: A magányos tömeg - The Lonely Crowd
Mottó: „A haverok előtt én mindig nevetek a filmeken, amiken otthon sírok.” – Hiperkarma, Lidocain
David Riesman könyve a modern társadalmak fejlődését és az eközben (és ennek hatására) az emberek személyiségében bekövetkező változásokat térképezi fel. Ám annak ellenére, hogy a könyv már több mint félévszázados, most is aktuális és tanulságos olvasmány, főleg mivel a megjelenése óta eltelt időben számos más társadalom (például a miénk) is hasonló fejlettségi fokra jutott, mint a Riesman által leírt amerikai, ezért még azt sem mondanám, hogy a könyv csakis az Egyesült Államok iránt érdeklődők számára lehet érdekes.
Riesman alaptétele, hogy az emberi társadalmakra jellemző népességgörbe egyes részei és az adott társadalomban élők társadalmi karaktere között összefüggés van, s hogy minden társadalom kitermeli magából azt a társadalmi karaktert, amely a legjobban tud alkalmazkodni hozzá. A szerző a népességgörbét három szakaszra osztja, s ennek megfelelően háromféle társadalmi karaktert különböztet meg.*
Egy társadalom fejlődésének kezdeti szakaszára jellemző, hogy mind a születések, mind a halálozások száma igen magas, a generációk gyors ütemben váltják egymást, s a népesség nagyjából állandó. Ám az effajta társadalmakban megvan a népességrobbanás lehetősége, csak arra van szükség, hogy olyasféle változás következzen be, amely javítja az életkilátásokat és csökkenti a fiatalkori halálozásokat (ilyen változás lehet pl. a váratlanul javuló egészségügyi ellátás). Az ebben a szakaszban lévő társadalmakra jellemző, hogy tagjai tradíció-orientáltak: az emberek generációról generációra adják tovább a tudásukat, minden egyes nemzedék a korábbi hagyományok szerint él, s az emberek életét olyannyira meghatározzák ezek a hagyományok és normák, hogy jóformán senki nem tér el tőlük.
A fejlődés második szakaszában, az elkerülhetetlenül bekövetkező népességrobbanás után a népesség egy ideig igen gyorsan nő (mivel az emberek tovább élnek, és a születések száma továbbra is magas), ám hamarosan a születések száma is csökkenni kezd, s végül ismét beáll valamiféle egyensúly a születések és a halálozások között. Erre az időszakra a belső orientációjú társadalmi karakter a jellemző: a társadalom tagjai életük korai szakaszában magukévá teszik az egyéni célok és értékek azon halmazát, amelyekért küzdve aztán az egész életüket leélik.
A harmadik szakasz a fokozatos népességcsökkenés és elöregedés időszaka. Erre a szakaszra a másik-orientációjú társadalmi karakter a jellemző: a társadalom tagjai nem tradíciókat követnek, és nem a saját interiorizált céljaik és értékeik szerint élnek. Ehelyett a másik felé fordulás jellemző rájuk, és saját ízlésüket, személyiségüket és vágyaikat az őket körülvevő kortárscsoport és a média útmutatásai és jelzései alapján építik fel.
A Riesman által leírt Amerika természetesen a harmadik szakasznál tart, ezért a szerző vizsgálódásainak fő tárgya a másik-orientációjú személyiség és az ezen alapuló társadalom. Ám mielőtt ezt felvázolja, részletes képet ad a tradíció-orientált és a belső orientációjú személyiségről is, illetve ezeket a személyiségtípusokat ellentétbe állítja a másik-orientációjú személyiségtípussal. A szerző részletesen leírja, hogy miként viselkednek a különböző személyiségtípusok az élet különböző területein, és hogy hogyan viszonyulnak a munkához, a szabadidőhöz, a politikához, a médiához vagy éppen a többi emberhez.
Riesman fejtegetéseiből egy olyan Amerika képe bontakozik ki, amelyet valószínűleg mindannyian ismerünk legalább a filmekből: egy olyan társadalomé, amely látszólag végtelenül toleráns és mélységesen tiszteli az egyéniséget, ám amelynek tagjai ezzel egyidejűleg kínosan ügyelnek arra, nehogy ők maguk egyéniségek legyenek és feltűnést keltsenek; egy társadalomé, amelyben nem a képességek vagy az eredmények számítanak, hanem az, hogy „a többiek” kedveljék az embert; amelyben az emberek azért igyekeznek érdeklődést tettetni pl. a politika iránt, mert az a meggyőződésük, hogy mindenki más érdeklődik, ezért nekik is muszáj; s amelyben az ember kizárólag ironizálva élheti meg az érzelmeit mások előtt (lásd mottó), és csak akkor lehet őszinte, amikor egyedül van – viszont sosincs egyedül, hiszen a másik-orientációjú ember élete voltaképpen az egyik (kortárs)csoportból a másikba való átmenet és az ezekhez való alkalmazkodás véget nem érő folyamata, amely során nem marad idő a magányos tevékenységekre és az önreflexióra.
Azt hiszem, mindez nem hangzik túl szívderítően. Még úgy sem, hogy Riesman nem győzi hangsúlyozni, hogy természetesen egyetlen társadalom sem tekinthető tökéletesen egyik vagy másik orientációjúnak, s az emberek minden esetben a leírt típusok keverékei. Emellett pedig arra is figyelmeztet, hogy még véletlenül se gondoljuk, hogy a belső orientációjú karakter alapvetően értékesebb, a másik-orientációjú ember pedig csakis valami felszínes, önállótlan alak lehet, mivel minden típusnak megvannak az értékei, s a másik-orientációjú társadalmi karakter csak azért tűnhet értéktelenebbnek, mert ez az a típus, amelyet a legjobban ismerünk, s ezért a hibáit is jobban látjuk.
Riesman mindenesetre a könyv utolsó fejezeteiben a másik-orientáció csapdáiból kivezető utat is felvázolja: véleménye szerint az autonómiára törekvés lehet ez az út, bár azt is bevallja, hogy az autonómia olyasmi, amit nem tud pontosan meghatározni: nagyjából el tudja mondani, hogy mi nem autonómia, de azt már nem képes szavakba foglalni, hogy mégis mik az autonóm személyiség jellemzői, vagy hogy hogyan lehet ilyen személyiséggé fejlődni. Az egyértelmű, hogy nincs bevált recept – ezt mindenkinek magának kell megtalálnia. S bár Riesman könyve nem önfejlesztő irodalom, hanem szociológiai tanulmány, mégis segíthet ebben azáltal, hogy a társadalmunkkal és önmagunkkal való szembenézésre sarkall.
*A könyv megjelent magyarul is, de én angolul olvastam, és nem néztem utána, hogy a magyar kiadásban hogyan szerepelnek Riesman szakszavai és a különböző társadalmi karakterek elnevezései. De ha magyarul olvassátok a könyvet, semmiképp sem lesz nehéz rájönni, hogy az ebben a posztban előforduló kifejezések melyik könyvbeli kifejezésnek felelnek meg.
