Cormac McCarthy: The Sunset Limited
Nem voltam éppen meggyőzve Cormac McCarthy zsenialitásáról, amikor pár hónappal ezelőtt elolvastam az Út című agyondicsért regényét, de azóta is érdeklődve figyeltem, hogy kiből milyen érzelmeket váltanak ki a szerző különböző írásai, és úgy terveztem, hogy mindenképpen elolvasom még legalább egy művét, hogy jobban meg tudjam ítélni az érdemeit, és főleg azt, hogy egyáltalán való-e nekem McCarthy vagy nem. És mivel Pável nemrég nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátotta a Sunset Limited című darabot, ezzel el is dőlt a kérdés, hogy mi legyen a következő McCarthy-olvasmányom, hiszen egy negyvenoldalas dráma (vagy a szerző meghatározása szerint: drámaformában írott regény) szinte semmiféle elkötelezettséggel nem jár, és ha jó a könyv, az úgyis kiderül ilyen kevés oldalon is, ha meg rossz, legalább hamar vége van.
A darab nyitánya előtt az egyik szereplő, Fehér, a művelt, cinikus és kiábrándult egyetemi tanár éppen arra készül, hogy a Sunset Limited nevű vonat elé vesse magát. Ám a másik szereplő, a zűrös életű, börtönviselt, ám a börtönben megtért és a cselekmény idején erősen vallásos Fekete meghiúsítja az öngyilkossági kísérletet. Az eset után Fekete többé-kevésbé erőszakos módon a lakásába hurcolja Fehéret, és megpróbál a lelkére beszélni. A hosszas beszélgetés során Fekete megpróbál belelátni Fehér lelkivilágába, igyekszik megérteni a másik motivációit, legfőképpen pedig azt akarja elérni, hogy a végletesen vallástalan Fehér felfedezze Isten csodálatos és jóságos erejét. A párbeszéd végkifejlete talán sejthető és nem teljesen eredeti, ennek ellenére a darab letaglózó élmény.
A Sunset Limited ereje a szavakban rejlik. A darabnak alig van valami cselekménye és a háttér sincs részletesen felrajzolva – nincs végtelen vonulás Amerikán keresztül, és nincsenek eltúlzott leírások sem a világ pusztulásáról. Itt csak a nagyon pontos, elképesztően kifejező, ezernyi jelentésárnyalattal bíró szavak vannak, s McCarthy csodás párbeszédeiből már néhány sor is elég ahhoz, hogy tökéletesen megismerjük mind Fehér, mind Fekete jellemét, társadalmi helyzetét, világlátását, gondolkodásmódját, műveltségét és humorát.
Mivel én már az Út esetében is McCarthy roppant gazdag nyelvezetét szerettem a legjobban (pontosabban szólva: ott a nyelvhasználat volt az egyetlen dolog, amit szerettem), nem meglepő, hogy egy ennyire nyelvközpontú, mindenféle pátosztól mentes darab, mint a Sunset Limited, erősen hatott rám.
A hatás titka (a nyelvhasználaton kívül) talán az, hogy a Sunset Limited igen egyszerű, erőteljes, sallangmentes mű, hiszen McCarthy alig néhány (néha tán kissé elcsépelt) ellentétre építi a drámáját. Például a szereplők két különböző társadalmi osztály tagjai, és normál esetben nemigen találkoznának az életben, ám mivel találkoznak, törvényszerű, hogy hassanak egymásra és megváltoztassák egymás életét. Az alapvető társadalmi különbségek mellett persze jó néhány egyéb ellentét is akad a drámában: cinizmus és naivitás, hit és hitetlenség, kiábrándultság és optimizmus, kifinomultság és egyszerűség csap össze Fekete és Fehér beszélgetése során, és jó ideig megjósolhatatlan, hogy melyik oldal fog győzni.
A Sunset Limited egyébként sok tekintetben (két férfiszereplő, minimális cselekmény, egymástól gyökeresen eltérő életmódok és világnézetek ütköztetése stb.) emlékeztet mindenkori kedvenc darabomra, Edward Albee Mese az állatkertről (The Zoo Story) című abszurd drámájára. Lehet, hogy ez a hasonlóság is hozzájárult ahhoz, hogy az első oldaltól fogva hatalmas érdeklődéssel olvastam McCarthy darabját. A mű elolvasása után viszont úgy gondolom, végül is mindegy, hogy tényleg létezik-e ez a hasonlóság vagy csak én látom bele a darabba, mert a Sunset Limited önmagában is igen erőteljes és felkavaró alkotás. S most már igazán kíváncsi vagyok McCarthy további írásaira is.
