Biztos mindenki sejti, hogy a felszín alatt igazi romantikus lélek vagyok, s ezt most Valentin-nap alkalmából be is bizonyítom. Pável volt olyan kedves pár héttel ezelőtt, és szólt, hogy az Olvasóterem oldalon Valentin-napi recenzióíró pályázatot hirdettek, amire be is küldtem egy írást az egyik legkedvesebb szerelmi történetemről, E. M. Forster Szoba kilátással című regényéről.

Ma volt az eredményhirdetés, és kiderült, hogy megnyertem a pályázatot, s így hamarosan kilenc csodaszép könyvvel, ráadásnak pedig soha el nem halványuló hírnévvel leszek gazdagabb.

Samuel Butler angol író önéletrajzi ihletésű regénye 1873 és 1884 között íródott, de csak 1903-ban, a szerző halála után jelent meg, mivel Butler túlságosan merésznek és felkavarónak tartotta a művet ahhoz, hogy még életében ki merje adni. Bár azóta eltelt száz év, és már nem olyan egyszerű felháborítani az olvasóközönséget, ez a döntés még most is érthetőnek tűnik: Butler tiszteletlen hangvétele és némely megnyilvánulása még most is alkalmas lehet az érzékenyebb lelkületű, elsősorban vallásos olvasók nemtetszésének kiváltására.

Erre a könyvre is, akárcsak a Hotel Világra, Katherine blogján figyeltem fel, és ez is hasonlóan földbedöngölő olvasmánynak bizonyult. A levélregény története nagyon egyszerű: a fiatal dán nő, Delphine lát egy festményt egy párizsi galériában, s a kép olyan nagy hatással van rá, hogy köszönetképpen küld a festőjének egy őszinte és kissé érzéki hangú levelezőlapot. A középkorú festő, Jean Luc válaszol a nőnek, majd kettőjük között egyre fűtöttebb, erotikusabb, vágyakozóbb és hisztérikusabb hangú levelezés bontakozik ki, amely a lassú, játékos, flörtölős ismerkedéstől igen hamar eljut odáig, hogy mindketten a másik sosem látott testének és a levelek alapján elképzelt lelkének a megszállottjaivá válnak. Természetesen a személyes találkozó gondolata is hamar felvetődik, ám a randevú végül nem egészen a vágyott módon valósul meg.