Könyv, egó, entrópia

2011.feb.14.
Írta: entropic 6 komment

Valentin-napi egóposzt

Biztos mindenki sejti, hogy a felszín alatt igazi romantikus lélek vagyok, s ezt most Valentin-nap alkalmából be is bizonyítom. Pável volt olyan kedves pár héttel ezelőtt, és szólt, hogy az Olvasóterem oldalon Valentin-napi recenzióíró pályázatot hirdettek, amire be is küldtem egy írást az egyik legkedvesebb szerelmi történetemről, E. M. Forster Szoba kilátással című regényéről.

Ma volt az eredményhirdetés, és kiderült, hogy megnyertem a pályázatot, s így hamarosan kilenc csodaszép könyvvel, ráadásnak pedig soha el nem halványuló hírnévvel leszek gazdagabb.

A beküldött írásomat elolvashatjátok itt, illetve némi idő múlva majd ide is felteszem.

Samuel Butler: Minden testnek útja - The Way of All Flesh

Samuel Butler angol író önéletrajzi ihletésű regénye 1873 és 1884 között íródott, de csak 1903-ban, a szerző halála után jelent meg, mivel Butler túlságosan merésznek és felkavarónak tartotta a művet ahhoz, hogy még életében ki merje adni. Bár azóta eltelt száz év, és már nem olyan egyszerű felháborítani az olvasóközönséget, ez a döntés még most is érthetőnek tűnik: Butler tiszteletlen hangvétele és némely megnyilvánulása még most is alkalmas lehet az érzékenyebb lelkületű, elsősorban vallásos olvasók nemtetszésének kiváltására.

Tagadhatatlan, hogy Butler regénye próbára teszi a mai olvasó türelmét, hiszen száz oldalt el kell olvasni pusztán azért, hogy eljussunk a főhős megszületéséig s a „valódi” történet kezdetéig, ám a Minden testnek útja megéri a fáradságot. Annak ellenére ugyanis, hogy a formáját és az elbeszélésmódját tekintve a mű jellegzetesen 19. századi (emiatt kissé idejétmúlt és néhol nehézkes), a szellemisége igen modern – a megjelenése idején pedig bizonyára egyenesen radikálisnak számított.
Tovább

Ruxandra Cesereanu: Utóférfiak

Pável adta nekem ezt a könyvet, amikor legutóbb Budapesten jártam, és mire hazaértem, már végeztem is a kötetben szereplő férfiportrékkal, s csak a szerző utóirata volt hátra, meg az a 25 oldal, ahol arra a kérdésre válaszol néhány tucatnyi nő és férfi, hogy vajon mi a férfi.
 
Nem tudom, jól tettem-e, hogy ilyen gyorsan végigolvastam a könyvet. Az efféle rövidke írásokat tartalmazó köteteknél mindig kétségeim vannak az olvasás „helyes” módját illetően: vajon akkor bánok-e jól a könyvvel, ha minden egyes írást megpróbálok önmagában értelmezni és élvezni, és szünetet tartok két darab között, vagy akkor, ha a szokásos módon olvasok, mint a kisőrült, és hagyom, hogy az összes írás egyszerre hasson rám. A jó választ nem tudom, most mindenesetre az döntötte el a dolgot a második verzió javára, hogy a másik nálam lévő könyvhöz túl fáradtnak és túl vidámnak éreztem magam.
Tovább

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel - Extremely Loud and Incredibly Close

A Rém hangosan és irtó közel főszereplője és egyik elbeszélője a New Yorkban élő, okos, fantáziadús, koraérett kilencéves fiú, Oskar Schell, akinek az apja, Thomas, nyomtalanul eltűnt a szeptember 11-i terrortámadásban. Oskar nem képes túltenni magát a tragédián: álmatlanságban szenved, pszichológushoz jár, szabadidejében pedig az interneten keres képeket és videókat a terrorcselekmény napjáról, abban a reményben, hogy végre biztos információhoz jut az apja haláláról. Aztán egy napon talál egy rejtélyes borítékot az apja szobájában, amelyen a Black név szerepel, a borítékban pedig egy kulcs. Oskar úgy dönt, hogy kinyomozza, kié lehet a kulcs, abban bízva, hogy a keresés által közelebb kerül az apjához is.
 
Bár a regény csöppet sem vidám témákról szól, a történetnek azok a részei, amelyeket Oskar mesél el, mégis igen viccesek és élvezetesek, a fiú ugyanis rendkívül egyéni stílussal és kifejezésmóddal rendelkezik: előszeretettel használ túlzó kifejezéseket; úton-útfélen nyakatekert bókokat szór („ha megnézi az értelmező szótárban a frenetikus szó jelentését, a saját fényképét találja majd mellette” - mondja például egy limuzinsofőrnek); illetve a korát meghazudtoló szókinccsel kápráztatja el minden ismerősét.
Tovább

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln - We Can Build You

Nem is tudom, miért térek vissza folyton Dickhez: eddig több könyvében csalódtam, mint ahányban nem, viszont olvastam már zseniális írásokat tőle, úgyhogy mindig arra számítok, a következő könyve talán majd megint jó lesz. Az elektromos Lincoln azonban megint csalódás volt, talán azért, mert a fülszöveg alapján egészen másra számítottam.
 
Louis Rosen és társa, Maury Rock elektronikus orgonákat árulnak, ám az üzlet kezd befuccsolni, ezért Rock fantasztikus ötlettel áll elő. Lánya, a korábban pszichiátriai kezelés alatt álló Pris és egy mérnök segítségével megépíti Edwin M. Stanton, majd Abraham Lincoln szimulákrumát, abban a reményben, hogy ez majd segít újra fellendíteni az üzletet. A szimulákrumok értékesítése érdekében az üzlettársak kapcsolatba lépnek egy híres pénzemberrel, aki azonban nem túl etikus célokra szeretné felhasználni az elektronikus embereket. Ezért aztán kétségek támadnak Rosen és Rock agyában, s már egyáltalán nem biztosak benne, hogy tényleg szeretnének megválni a nagyon is emberi, érző teremtményeiktől.
Tovább

Will Self: The Quantity Theory of Insanity

Az utóbbi időben mindenhol Will Self nevébe botlottam, és a szokásos miszticizmusommal arra gondoltam, hogy ez bizonyára nem véletlen, ezért aztán gyorsan beszereztem ezt a könyvét, hogy végre megtudjam, ki ez a valószínűtlen nevű író és miket ír.
 
A kötet hat novellát tartalmaz, amelyek között a fő összekötő kapocs az őrület: a „Ward 9” című történetben például egy fiatal művészetterapeutáról olvashatunk, aki állást kap egy elmeosztályon, ám a munkája rövid idő alatt nem várt hatással lesz az életére; a „Mono-Cellular” című sztori egy férfi őrült monológja, aki az otthonában vár az üzleti partnere telefonhívására, s várakozás közben a gondolatai egyre zavarosabb formát öltenek; a címadó novella pedig olyan tudósokról szól, akik forradalmian új elméletet dolgoznak ki az elmebetegség társadalmi eloszlásáról.
 
Bár a történetek önmagukban is olvashatók, érdemes sorban haladni velük, mert vannak olyan szereplők és motívumok, akik és amelyek több írásban is felbukkannak, s utólag árnyalják a korábbi novellák szereplőinek családi hátterét vagy életútját. Gondolom, mondanom sem kell, hogy engem mindig elbűvöl az efféle keresztbe-kasul utalgatás, s ez most sem volt másképp.
Tovább

Alexander Masters: Stuart: Egy élet visszanézve - Stuart: A Life Backwards

Alexander Masters egy hajléktalanokat segítő cambridge-i intézményben, a Wintercomfortban ismerkedett meg Stuart Shorterrel, a többszörösen börtönviselt, drogos, alkoholista, borderline személyiségzavaros, izomsorvadásban szenvedő, öncsonkításra és dühkitörésekre hajlamos, zavaros életű, korábban hajléktalan férfival. A cambridge-i szociális munkások különleges sikertörténetként könyvelték el Stuart esetét, mivel sikerült a férfit többé-kevésbé talpra állítaniuk: önkormányzati lakáshoz juttatták, ezzel megteremtették számára a nyugodt élet lehetőségét, ráadásul Stuart a drogokról is leszokott.
 
Alexander szeretett volna belelátni Stuart történetébe és kideríteni, hogy hol siklott ki a férfi élete, ezért elhatározta, hogy megírja Stuart életrajzát. A munka több évig tartott. Ez idő alatt Alexander számtalan interjút készített Stuarttal és a családjával, s közben össze is barátkozott a férfival: evett Stuart híres börtöncurryjéből, időnként pénzt kölcsönzött neki, elkísérte az éppen esedékes bírósági tárgyalására, illetve Stuart ötlete alapján megszervezett egy nagyszabású kampányt, amely a Wintercomfort igazságtalanul bebörtönzött vezetőinek kiszabadítására irányult.
Tovább

Dennis Lehane: Viharsziget - Shutter Island

Elég furcsán hangzik, de ezt a regényt azért olvastam el, mert nemrég azt álmodtam, hogy ezt (és egy másik Dennis Lehane-könyvet, a Megszentelt életeket) olvasom. Természetesen tisztában voltam Lehane könyveinek létezésével, ám eddig nem állt szándékomban elolvasni őket. De gondoltam, miért ne tennék egy próbát, ha már valamiért még az álmomba is befurakodtak. Hogy kicsit oldjam a mostanra már bizonyára kialakult misztikus hangulatot, elárulom, hogy furcsa álom ide vagy oda, a Viharsziget nem változtatta meg az életemet és Lehane nem lett az első számú kedvencem – viszont nem is sajnálom azt a néhány órát, amit a könyvre szántam.
 
Pedig ez egy rettentően sablonos regény: a kemény, ámde megtört szívű zsaru (aki soha nem heverte ki a felesége halálát) fiatal, zöldfülű társával együtt megérkezik a baljós hangulatú, elmebeteg elítéltek fogva tartására és kezelésére specializálódott börtönszigetre, hogy kinyomozza az egyik beteg megmagyarázhatatlan eltűnését. Ám a zsarut (na jó: ebben a könyvben rendőrbírónak hívják) valójában nemcsak a rejtély megoldása érdekli, hanem a felesége halálát is szeretné megbosszulni. Egy tomboló hurrikán azonban elzárja a szigetet a külvilágtól, s a bezártságérzet növekedésével párhuzamosan a paranoia is egyre fokozódik, és persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és korántsem az a lényeg, ami annak tűnik.
Tovább

Egy év blogolás

Sokáig úgy gondoltam, nem vesztegetek külön posztot a blogom első születésnapjára, mert a statisztikáim meg úgy általában a blogírással kapcsolatos gondolataim szerintem rajtam kívül senkit nem érdekelnek. Viszont ha engem érdekelnek ezek a dolgok, az pont elég ok arra, hogy írjak róluk, úgyhogy íme.
 
Pontosan egy éve jelent meg az első posztom ezen a blogon. Bár akkor már egy ideje érlelődött bennem a terv, hogy elkezdek könyvesblogot írni, a tényleges blog létrehozása mégis többé-kevésbé meglepetésként ért engem is. Úgy emlékszem, nagyon ráértem aznap, más blogokat olvasgattam, aztán azt gondoltam, ha én is akarok valami hasonlót, akkor talán bele kéne kezdeni, nemcsak folyton halogatni a dolgot.
Tovább
Címkék: egó

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Erre a könyvre is, akárcsak a Hotel Világra, Katherine blogján figyeltem fel, és ez is hasonlóan földbedöngölő olvasmánynak bizonyult. A levélregény története nagyon egyszerű: a fiatal dán nő, Delphine lát egy festményt egy párizsi galériában, s a kép olyan nagy hatással van rá, hogy köszönetképpen küld a festőjének egy őszinte és kissé érzéki hangú levelezőlapot. A középkorú festő, Jean Luc válaszol a nőnek, majd kettőjük között egyre fűtöttebb, erotikusabb, vágyakozóbb és hisztérikusabb hangú levelezés bontakozik ki, amely a lassú, játékos, flörtölős ismerkedéstől igen hamar eljut odáig, hogy mindketten a másik sosem látott testének és a levelek alapján elképzelt lelkének a megszállottjaivá válnak. Természetesen a személyes találkozó gondolata is hamar felvetődik, ám a randevú végül nem egészen a vágyott módon valósul meg.

A regényről több helyen olvastam, hogy döbbenetes és drámai csavarral végződik, amely egészen letaglózza az olvasót. Engem viszont a végkifejlet egyáltalán nem lepett meg, mert előre tudtam. Ez nem azért van, mert annyira okos vagyok (nagyjából minden író át tud ejteni, és soha egyetlen krimiben sem sejtettem meg a gyilkost), hanem azért, mert a könyv címe alatti megjegyzés („A leveleket közreadja X. Y.”), az egész levelezés hangvétele és rapszodikus volta, valamint a néhol elejtett, ám a levelezőpartnerek által szándékosan vagy naivan figyelmen kívül hagyott utalások egészen pontosan jelezték, hogy miféle végkifejlet várható. És pont ezért (is) tartom sokra ezt a regényt: az írónő nem élt azzal az olcsó trükkel, hogy valami érthetetlen, ám látványos fordulattal sokkolja az olvasót, hanem egyszerűen leírta azt, ami elkerülhetetlenül következett az előzményekből.
Tovább
süti beállítások módosítása