Will Self: The Quantity Theory of Insanity
Az utóbbi időben mindenhol Will Self nevébe botlottam, és a szokásos miszticizmusommal arra gondoltam, hogy ez bizonyára nem véletlen, ezért aztán gyorsan beszereztem ezt a könyvét, hogy végre megtudjam, ki ez a valószínűtlen nevű író és miket ír.
A kötet hat novellát tartalmaz, amelyek között a fő összekötő kapocs az őrület: a „Ward 9” című történetben például egy fiatal művészetterapeutáról olvashatunk, aki állást kap egy elmeosztályon, ám a munkája rövid idő alatt nem várt hatással lesz az életére; a „Mono-Cellular” című sztori egy férfi őrült monológja, aki az otthonában vár az üzleti partnere telefonhívására, s várakozás közben a gondolatai egyre zavarosabb formát öltenek; a címadó novella pedig olyan tudósokról szól, akik forradalmian új elméletet dolgoznak ki az elmebetegség társadalmi eloszlásáról.
Bár a történetek önmagukban is olvashatók, érdemes sorban haladni velük, mert vannak olyan szereplők és motívumok, akik és amelyek több írásban is felbukkannak, s utólag árnyalják a korábbi novellák szereplőinek családi hátterét vagy életútját. Gondolom, mondanom sem kell, hogy engem mindig elbűvöl az efféle keresztbe-kasul utalgatás, s ez most sem volt másképp.
Viszont egy kis kellemesen agybizsergető intertextualitás még nekem sem elég ahhoz, hogy maradéktalanul élvezzek egy könyvet, márpedig Will Self novellái ezen kívül nem sokat nyújtanak. Igaz, hogy a történetek okosak, szatirikusak és élvezetesen morbidak, de ez kevés, mert minden novella mindössze egyetlen szellemes ötletre épül, annyi pedig nem elég ahhoz, hogy érdekes olvasmánnyá tegyen egy 20-70 oldalas írást. Főleg úgy, hogy több novellában is rémesen hosszú, fárasztó és érdektelen a felvezetés: például a címadó történetnek is legalább a kétharmadát el kell olvasni, mire végre megszületik a híres-nevezetes elmélet az elmebaj mennyiségi eloszlásáról. Amikor ez megtörténik, az olvasónak tényleg leesik az álla, de végigolvasni ötven unalmas oldalt egyetlen megdöbbentő poén kedvéért nekem nem éri meg a fáradságot.
Azon kívül, hogy kissé unalmasak, a történetek időnként túlságosan emlékeztetnek más írók történeteire. A „Ward 9” számomra egyértelmű Száll a kakukk fészkére- és Viharsziget-utánérzés (persze a Viharsziget később jelent meg, mint a Quantity Theory, tehát a hasonlóság nyilván nem szándékos); a „Waiting” című novella világa pedig annyira hasonlít Ballard Karamboljának autómániás társadalmára, hogy az nem lehet véletlen.
Persze nem baj, hogy a szerző utal másokra, idéz tőlük, felidézi őket vagy néha átveszi a stílusukat, csak az a baj, hogy mindezek mögött nemigen látszik Will Self. Bár Martin Amis azt írja a könyv borítóján, hogy Will Self világa teljesen egyedi és csakis az övé, szerintem ez nem igaz: a kötet novellái alapján nekem inkább az a benyomásom, hogy Will Self világa egy innen-onnan átvett elemekből felépített világ, amelynek Self a fekete humorával próbál némi egyediséget kölcsönözni.
Egyébként az eredetiség hiánya és az unalmasság ellenére van egy igen érdekes és ijesztő aspektusuk ezeknek a történeteknek: remekül megmutatják, hogy bizonyos esetekben milyen vékony a határvonal az épelméjűség és az őrület között, s hogy milyen könnyű átkerülni az egyik oldalról a másikra. A „Ward 9” főszereplője például annyira belemerül az elmeosztályon végzett munkájába, hogy emiatt fokozatosan leépíti a magánéletbeli kapcsolatait is, amelyek pedig megóvhatnák a munkája hatásától. Egy este például moziba megy egy barátjával, majd hazatérve minden előzmény nélkül elhatározza, hogy soha többet nem találkozik vele. A döntés után pedig ezt mondja (a saját hevenyészett fordításomban):
Furcsa érzés volt. Furcsa volt – utána viszont már nem volt nehéz lebontani az életem érzelmi és spirituális szerkezetét. Rokonok, barátok, ex-szeretők: nyilvánvalóvá vált, hogy a velem való kapcsolatuk mindig is olyan esetleges volt, ahogy azt sejtettem. Csak annyi kellett, hogy egyszer eltérjek a rutintól: egy, maximum két telefonhívás, amire nem reagálok, vagy egy találkozó, amire nem megyek el – és máris emberi kapcsolatok egész rendjei feküdtek előttem lekaszálva. (Bloomsbury, 2006, 74. o.)
Ha másért nem is, az efféle rémisztő meglátásokért érdemes lehet elolvasni a könyvet. Egyébként viszont nyugodtan kihagyható.
