Dennis Lehane: Viharsziget - Shutter Island

Elég furcsán hangzik, de ezt a regényt azért olvastam el, mert nemrég azt álmodtam, hogy ezt (és egy másik Dennis Lehane-könyvet, a Megszentelt életeket) olvasom. Természetesen tisztában voltam Lehane könyveinek létezésével, ám eddig nem állt szándékomban elolvasni őket. De gondoltam, miért ne tennék egy próbát, ha már valamiért még az álmomba is befurakodtak. Hogy kicsit oldjam a mostanra már bizonyára kialakult misztikus hangulatot, elárulom, hogy furcsa álom ide vagy oda, a Viharsziget nem változtatta meg az életemet és Lehane nem lett az első számú kedvencem – viszont nem is sajnálom azt a néhány órát, amit a könyvre szántam.
 
Pedig ez egy rettentően sablonos regény: a kemény, ámde megtört szívű zsaru (aki soha nem heverte ki a felesége halálát) fiatal, zöldfülű társával együtt megérkezik a baljós hangulatú, elmebeteg elítéltek fogva tartására és kezelésére specializálódott börtönszigetre, hogy kinyomozza az egyik beteg megmagyarázhatatlan eltűnését. Ám a zsarut (na jó: ebben a könyvben rendőrbírónak hívják) valójában nemcsak a rejtély megoldása érdekli, hanem a felesége halálát is szeretné megbosszulni. Egy tomboló hurrikán azonban elzárja a szigetet a külvilágtól, s a bezártságérzet növekedésével párhuzamosan a paranoia is egyre fokozódik, és persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és korántsem az a lényeg, ami annak tűnik.
 
Az előző bekezdést szinte nehezemre esett begépelni, annyira elcsépelt a regény minden egyes alkotórésze. Minden karakterrel, minden helyszínnel, minden cselekményelemmel találkoztam már máshol, külön-külön és a legváltozatosabb kombinációkban is, pedig nem vagyok nagy krimi- és thrillerolvasó. Viszont a sematikussága ellenére a Viharsziget egyáltalán nem rossz könyv: Lehane egyedi hangulatú és meglepően ijesztő történetet írt ebből a sok kliséből; olyan történetet, amit jó olvasni, ami izgalmas, fordulatos és helyenként még vicces is, s ami ugyanakkor leginkább azzal tűnik ki, hogy nem tűnik ki semmivel.
 
Lehet, hogy ez nem sok, de a legnagyobb dicséret, amivel a Viharszigetet illetni tudom, az az, hogy semmi rosszat nem tudok mondani róla. Ez a regény pont azt nyújtja, ami szerintem egy kortárs krimitől elvárható: jól megírt, okos és emberközpontú könyv, amiben nincs semmi felesleges, mesterkélt vagy nem odaillő.
 
Sajnos menthetetlen sznob vagyok, ezért a Viharsziget kétszeresen is rosszul indult nálam. Egyrészt a krimi az egyik olyan műfaj, amit a sznobizmusom miatt az utóbbi időkben nagyon elhanyagoltam (elhiszem ugyan, hogy mondjuk Lawrence Block szuper könyveket ír, de maximum akkor fogok bármit is olvasni tőle, ha álmodom valamelyik művéről, mert egyébként egyáltalán nem érdekel a munkássága). Másrészt pedig egy krimitől nemigen várok katartikus vagy forradalmian új élményt (pedig minden könyvben ezt keresem) – és a Viharszigetet olvasva tényleg nem is volt részem ilyesmiben.
 
Ettől függetlenül viszont a Viharsziget jó könyv és szórakozásnak tökéletes: elgondolkodtató, nem felszínes, kellemesen sötét és kétértelmű, ugyanakkor könnyen és gyorsan befogadható.