Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln - We Can Build You
Nem is tudom, miért térek vissza folyton Dickhez: eddig több könyvében csalódtam, mint ahányban nem, viszont olvastam már zseniális írásokat tőle, úgyhogy mindig arra számítok, a következő könyve talán majd megint jó lesz. Az elektromos Lincoln azonban megint csalódás volt, talán azért, mert a fülszöveg alapján egészen másra számítottam.
Louis Rosen és társa, Maury Rock elektronikus orgonákat árulnak, ám az üzlet kezd befuccsolni, ezért Rock fantasztikus ötlettel áll elő. Lánya, a korábban pszichiátriai kezelés alatt álló Pris és egy mérnök segítségével megépíti Edwin M. Stanton, majd Abraham Lincoln szimulákrumát, abban a reményben, hogy ez majd segít újra fellendíteni az üzletet. A szimulákrumok értékesítése érdekében az üzlettársak kapcsolatba lépnek egy híres pénzemberrel, aki azonban nem túl etikus célokra szeretné felhasználni az elektronikus embereket. Ezért aztán kétségek támadnak Rosen és Rock agyában, s már egyáltalán nem biztosak benne, hogy tényleg szeretnének megválni a nagyon is emberi, érző teremtményeiktől.
Ez alapján (azt hiszem, joggal), azt vártam, hogy a regény hasonló témákról szól majd, mint az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?: olyasmikről például, hogy mitől „igazi” ember az ember, mi a különbség az ember és a gép között, vagy hogy lehetséges-e, hogy egy sok embernél humánusabb gép többet ér egy gépies, hideg embernél. Szerintem ezek roppant érdekes és nyugtalanító kérdések, és több könyvet is bőven meg lehetne tölteni velük, de Dick ebben a regényben nem ezekről ír. A szimulákrumok lelki életének és emberségének boncolgatása helyett ugyanis a szerző valamiféle szerelmes-pszichotikus irányba viszi el a történetet. S így a regény végül nem is annyira a Lincolnnal kapcsolatban felvetődő erkölcsi kérdésekről szól, hanem arról a teljességgel értelmetlen, jórészt képzelgéseken és hallucinációkon alapuló szerelemről, amelyet Rosen érez Pris iránt.
A szerző kétségkívül otthonosan mozog a pszichózis, a skizofrénia, az elmebetegségek és a hallucinációk világában is, tehát a regény attól még lehetne érdekes, hogy nem arról szól, amit ígér, ám ebben a műben Dicknek nem sikerült semmi újat mondania ezekről a témákról, valószínűleg azért, mert mondandóját egy szerelmi történetbe próbálta ágyazni, ez a műfaj pedig idegen tőle. Dick nem tud a szerelemről írni: Rosen és Pris kapcsolatának alakulása semmilyen logikát nem követ (még valamiféle kicsavart, elmebeteg logikát sem), kettejük párbeszédei és szerelmi csatározásai pedig végtelenül laposak, unalmasak és nevetségesek.
Jobb lett volna, ha Dick kitart a szimulákrum-téma mellett (ez a történetszál egyébként a regény vége felé teljesen váratlanul megszakad), szerintem erről a tárgyról jóval több figyelemre méltó gondolata lehetett, mint amennyit ebben a regényben leírt. Viszont így, ahogy van, ezt a regényt elsősorban csak az elkötelezett Dick-rajongóknak ajánlanám.
A könyvet kiadja az Agave. Fordította: Pék Zoltán.
