2011.jan.21.

Írta: entropic 4 komment

Stanisław Lem: Sex Wars

Sok évvel ezelőtt olvastam néhány sci-fit Lemtől, de ez a könyv valami egészen más: válogatás azokból az esszékből, amelyeket a szerző a 90-es években írt, s amelyek fő témája az emberiség jelene és jövője. Lem sokféle oldalról közelíti meg a kérdést: többek között ír a megállíthatatlannak tetsző népességszaporodásról, a születésszabályozás fontosságáról, a terrorizmus terjedéséről, a virtuális valóságok által okozott elidegenedésről, a kultúra elértéktelenedéséről, a világ egyre barbárabbá válásáról, a géntechnológia fejlődéséről, az emberek szándékos elbutításáról és ezzel párhuzamosan a butaság kultuszáról.

Lem nyíltan kimondja, hogy az írásait provokációnak szánja, és valóban, sikerül is provokálnia, pl. amikor a születésszabályozás egyik lehetséges jövőbeli útjaként felvázolja, hogy a nők termékeny időszakát mesterségesen le kellene csökkenteni a húsz- és harmincéves koruk között időszakra. Máskor viszont nem provokál, hanem valóban ijesztő képet fest a lehetséges jövőről, pl. amikor a túlzott virtualizáció veszélyeiről ír: az eszmefuttatás szerint lehetségessé válhat majd, hogy az ember belépjen a virtuális valóságba, majd azon belül még egy virtuális világba, s a valóságtól így kétszeresen eltávolodva következmények nélkül kiélheti mindenféle beteg vagy tiltott vágyát. A dolog hátulütője viszont az, hogy ha valaki túl sokáig időzik „odabenn”, visszatérve nem képes fölfogni, hogy már a valóságban jár, következésképpen előfordulhat, hogy véletlenül a valóságban is végrehajt olyasmit, amit nem lenne szabad. (Ezzel kapcsolatban lásd az eXistenZ c. filmet.)

Tovább

Címkék: kultúra, esszé, non fiction, stanisław lem, 2011 január

2011.jan.19.

Írta: entropic 11 komment

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák - Imperial Bedrooms

Régóta várt és sok helyen beharangozott könyv ez, már a magyar kiadás megjelenése előtt mindenfelé emlegették, utána pedig rögtön sok kritika jelent meg róla, úgyhogy gondolom, már mindenki tudja, hogy a Királyi hálószobák a Nullánál is kevesebb huszonöt évvel későbbi folytatása. A Nullánál is kevesebbet egészen véletlenül mostanában olvastam újra, s bár két Ellis-regény között általában szeretek hosszabb szünetet tartani, most kivételt tettem, hogy még friss emlékekkel olvashassam a folytatást.

Bár a két regény között eltelt huszonöt év, az ábrázolt világ és a szereplők szinte semmit nem változtak. Olvasható ugyan néhány utalás egy-egy rosszul sikerült fiatalító műtétre vagy házasságra, s ezek sejtetik, hogy a szereplők már nem tizennyolc évesek, de ha nem volna a regény elején szándékosan, kicsit talán erőltetett-posztmodern, a szövegből kibeszélős módon kihangsúlyozva, hogy a szereplők most már a negyvenes éveikben járó felnőttek, akkor az életkoruk csöppet sem lenne egyértelmű. A regény hősei egyáltalán nem nőttek fel, nem sikerült értelmes életet kialakítaniuk maguknak, és továbbra is a szex, a bulik és a pia bűvöletében élnek, úgyhogy a lelkiviláguk és az érettségük alapján én maximum holmi elkényeztetett huszonéveseknek gondolnám őket.

Tovább

Címkék: bret easton ellis, 2011 január

2011.jan.17.

Írta: entropic 6 komment

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Ezt a könyvet biztos mindenki olvasta már, de aki véletlenül még nem, az is biztos tud róla mindenfélét és van róla véleménye. És mivel ez egy igazán híres mű, amelynek valószínűleg minden apró darabkáját kielemezte már valaki, nem áltatom magam azzal, hogy bármi újat tudok mondani róla. Viszont nagyon szeretem ezt a regényt és sokszor olvastam már, s ezért nem akarok csak annyit írni, hogy csodás ez a könyv, mert azzal még nem mondtam semmit.

Nem emlékszem, mikor olvastam először a Száz év magányt, de azt tudom, hogy már elsőre is teljesen elvarázsolt mesebeli szépségével, vonzó mélységével, bámulatos egyszerűségével és időtlenségével. Azt sem tudom, most hányadik alkalommal olvastam újra, de ezzel a regénnyel kapcsolatban számomra ugyanúgy nincs jelentősége az időnek, mint ahogy a könyvbeli Macondóban sem számít az idő, mert előbb-utóbb úgyis minden megismétlődik. Az évek során a Száz és magány olyan regény lett nekem, amibe időnként „hazajárok”, s amihez sok minden mást viszonyítani tudok.

Tovább

Címkék: nobel díj, újra, gabriel garcía márquez, 2011 január

2011.jan.15.

Írta: entropic 2 komment

Erlend Loe: Elfújta a nő

(Az alábbi poszttal még novemberben neveztem az Olvass bele recenzióíró pályázatára is, de szerettem volna, ha itt is megvan. Ezzel az írással a hatodik helyet szereztem meg - ezúton is köszönöm a szavazataitokat. A poszt szerkesztett és jóval olvasóbarátabb verziója itt olvasható, de ide az eredetit teszem fel.)

Erlend Loe nagy rajongója vagyok, ennek ellenére némi aggodalommal kezdtem olvasni az Elfújta a nőt. Ez volt ugyanis a szerző első regénye, s tartottam tőle, hogy a könyv afféle ifjúkori zsenge, amely nem ér fel a későbbi művek színvonalához és humorához. Őszinte örömömre az aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert hamar bebizonyosodott, hogy Erlend Loe már 1993-ban is birtokában volt mindannak az álnaivitásnak, öniróniának, humornak, kedvességnek és kritikus szellemnek, amely tulajdonságok miatt korábban megszerettem a könyveit.

Bár a főszereplő személye, a látásmód, a stílus és a történet egyszerűsége a szerző későbbi regényeivel (legfőképpen a Naiv.Szuper. cíművel) rokonítja az Elfújta a nőt, a téma egészen más: ez a regény ugyanis egy szerelem (vagy mondjuk inkább: egy kapcsolat) története. A huszonéves, névtelen, jelentéktelen munkát végző, a szabadidejét többnyire úszással és olvasással töltő főhős (és egyúttal narrátor) életébe egyszer csak betoppan Marianne, s mire a fiú észbe kap, a lány már be is költözött hozzá, s átvette az irányítást az élete felett.

Tovább

Címkék: erlend loe, 2010 november

2011.jan.14.

Írta: entropic 3 komment

Saul Bellow: Henderson, az esőkirály - Henderson the Rain King

Saul Bellow könyveivel eddig nem voltam túl szerencsés. A Napjaid gyümölcse című regényét vagy tíz éve olvastam, de mostanra már teljesen elfelejtettem, viszont nincs is kedvem újraolvasni. Aztán az egyetemen elolvastam a Humboldt's Gift című Pulitzer-díjas művét is, ami alighanem a legnehezebben legyűrt kötelező olvasmányom volt öt év alatt. Igazából nem is tudom, ilyen előzmények után miért kezdtem bele egyáltalán a Hendersonba – leginkább talán azért, mert megpillantottam a polcomon, és hirtelen megtetszett a címe.

A regény az ötvenes éveiben járó, élethabzsoló, harsány és nagydarab balekról, a milliomos Hendersonról szól, akit mély lelki válság gyötör. A szívében egy hang egyfolytában azt mondogatja: „akarom, akarom”, de Henderson képtelen rájönni, mit akarhat a szíve. A férfi nem találja a helyét, és semmiben nem lel megnyugvást, ezért végül elhatározza, hogy frissen házasodott barátját elkíséri az afrikai nászútjára, hátha az idegen földön majd rájön, mit is szeretne valójában. Ám Henderson kezdetben így sem találja, amit keres, ezért egy alkalmas pillanatban elszakad az újdonsült házaspártól, s egy bennszülött vezetővel önálló utazásba fog, amely során végre valóban megismerheti Afrika igazi arcát, és a kalandjai során arra is bőven van alkalma, hogy önmagába nézzen és elgondolkodjon az életén.

Tovább

Címkék: nobel díj, saul bellow, 2011 január

2011.jan.12.

Írta: entropic 16 komment

Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Úgy két éve olvastam a szerző korábbi regényét, az Elemi részecskéket, s akkor azt igen jónak találtam: olyan könyvnek, amely provokatívan és szokatlan, sokkoló őszinteséggel és cinizmussal ábrázolja a modern kor emberi kapcsolatainak hiányát és a szexuális szabad(os)ságot, amelyek végül az emberi civilizáció pusztulásához vezetnek. Emlékszem, nagyon komoly műnek tartottam az Elemi részecskéket, és már az olvasása közben arra gondoltam, hogy olyan sokrétű és gondolatgazdag az a könyv, hogy mindenképpen újra fogom olvasni, mert egyetlen alkalom során lehetetlen a mélyére ásni.

Az Elemi részecskék után persze kíváncsi lettem Houellebecq más műveire is, de most, az Egy sziget lehetősége után már nem hiszem, hogy akarok még további könyveket is olvasni tőle. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy ez a regény ugyanolyan, mint az Elemi részecskék: ugyanúgy az emberi civilizáció eltűnéséről, majd egy újabb, magasabb rendű faj megjelenéséről szól; mindkét könyvben ugyanazok az értékek dominálnak; s ugyanaz a végtelenül kiábrándult és cinikus stílus jellemzi mindkét regényt. Mindez egyébként önmagában még nem tántorítana el az író további regényeitől, inkább arról van szó, hogy valószínűleg én változtam két év alatt, és már nem feltétlenül tartom jó ötletnek az efféle könyvek olvasását.

Tovább

Címkék: michel houellebecq, 2011 január

2011.jan.11.

Írta: entropic 2 komment

Roland Barthes: A szöveg öröme

Roland Barthes olyan szerző, akinek egynéhány gondolata állandóan felbukkant egyetemista koromban a legváltozatosabb kontextusokban, így hát tudtam róla és az irodalomelméleti jelentőségéről egyet s mást, és szimpatikusak voltak az elméletei, anélkül hogy valaha is olvastam volna tőle bármit. Mostanában viszont kedvem támadt utánajárni kicsit az efféle szerzőknek, akikről mindenki tud valamit, viszont gyanítom, hogy magyar szakosokon kívül szinte senki nem olvas, és ez a kötet pont jó kiindulópontnak tűnt.

A könyv Barthes öt írását tartalmazza, ezek a következők: Az írás nulla foka, A szerző halála, Az olvasásról, A műtől a szöveg felé és A szöveg öröme. Mivel engem ezek közül elsősorban a Szerző halála és a Szöveg öröme érdekelt, teljesen önkényesen úgy döntöttem, hogy ebben a posztban csak ezzel a két írással foglalkozom részletesebben, bár még így is nagyon leegyszerűsítve és lerövidítve (de remélhetőleg nem elferdítve) Barthes gondolatmeneteit.

A Szerző halála az a Barthes-szöveg, amelyet talán a legtöbbet hallottam eddig emlegetni, s amelyben megtalálható az olvasóközpontú kritika egyik alapgondolata: ha egy szöveget megírtak, onnantól fogva a befogadóra hárul az a feladat, hogy az olvasás és az értelmezés során újra- vagy megalkossa annak jelentését.

Tovább

Címkék: irodalomelmélet, non fiction, 2010 december, roland barthes

2011.jan.09.

Írta: entropic 18 komment

Kazuo Ishiguro: Napok romjai - The Remains of the Day

Készültem már erre a könyvre egy ideje, de az Ártatlan ország olvasása közben döntöttem el, hogy végre el is olvasom. Bényei többször is említi ugyanis ezt a regényt, például amikor az angol vidéki táj és az angol identitás megszokott irodalmi összekapcsolásáról, vagy arról ír, hogy a hagyományosan pozitív értéknek tekintett visszafogottság negatívan, elfojtásként is értelmezhető – én meg ezek alapján nagyon kíváncsi lettem, hogy miféle regény lehet ez. (S bár ezek a témák tényleg nagyon érdekesen megjelennek a regényben, nem pont ezekre fogok most koncentrálni.)

Olvastam néhány nagyon jó írást a könyvről, például Szilvinél és az Ekultúrán, ezekben szó van a történetről is, ezért arról most nem írok, hanem a továbbiakban inkább a regény nyelvezetén elmélkedek egy sort.

A könyv legfeltűnőbb jellegzetessége a roppant modoros nyelvhasználat, ami természetesen nem hiba, hanem stíluselem: a (szinte) mindig tökéletes formában lévő narrátornak, a főkomornyik Stevensnek szívügye ugyanis, hogy a szavai mindig kellően elegánsak és megformáltak legyenek, s így a nyelvhasználatával is megfeleljen a saját maga által támasztott elvárásoknak azzal kapcsolatban, hogy milyen egy „nagy” főkomornyik.

Tovább

Címkék: booker díj, kazuo ishiguro, angol nyelvű, 2011 január

2011.jan.07.

Írta: entropic 8 komment

Bényei Tamás: Az ártatlan ország - Az angol regény 1945 után

Gondolom, nem túl nagy objektivitást sejtet, hogy egy szakkönyvről szóló posztot egy sor rajongással fogok kezdeni, de nem bánom. Angol szakos koromban volt szerencsém járni a könyv szerzőjének néhány kurzusára, amelyek mind nagyon emlékezetesek maradtak számomra. Nemcsak arra gondolok, hogy Bényei hatalmas tudással rendelkezik (sok egyéb mellett) mindarról, aminek bármi köze is van az angol irodalomhoz, hanem arra is, ahogy mindezt előadja: mindenről olyan őszinte lelkesedéssel, éleslátással, szeretettel és ráadásul szórakoztatóan tud beszélni, ami engem teljesen magával ragad.

Tinilányos áradozásom után lassan rátérek a könyvre, amiről a posztom szól. Mivel az egyetemen amerikai szakirányra jártam, az 1945 utáni angol irodalmat jobbára csak a kedvtelésből elolvasott regények alapján ismertem. Így egyáltalán nem volt meglepő számomra, hogy az Ártatlan ország olvasása közben rengeteg olyan összefüggést ismertem meg, amiről fogalmam sem volt, és jó néhány, általam félig-meddig tudott dologról kiderült, hogy tévedés.

Tovább

Címkék: irodalomelmélet, irodalomtörténet, non fiction, bényei tamás, 2010 december

2011.jan.05.

Írta: entropic 2 komment

F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján - Tender is the Night

Annyira tökéletlen ez a regény, és én mégis annyira szeretem. Csak ezt és a Nagy Gatsbyt olvastam Fitzgeraldtól, és mivel mindkét regény hasonló témákról (például a gazdagok erkölcstelenségéről, az elrontott szerelemről és a pénz romboló hatalmáról) szól, automatikusan adódik a kettő összehasonlítása. Szerintem a Gatsby a jobb (vagy mindenesetre a jobban megírt) regény: tömörebb, sokkal jobban szerkesztett, egységesebb, drámaibb, sűrűbb és tragikusabb. Az Éj szelíd trónján viszont kissé elfolyó, mindenfelé kanyargó, van benne jó néhány érdektelen szereplő, a lezárása pedig inkább antiklimaktikus, mint tragikus. Sőt, mivel a regény egy házasság hosszú leépülésének lassan folyó krónikája, jóformán hiányoznak a történetből az igazán sokkoló vagy felemelő pillanatok: a dráma rengeteg apró, csalódást keltő eseményből épül fel, amelyek hatására fokozatosan minden egyre rosszabb lesz, s amelyek hátterében folyamatosan ott bujkál a szomorkás érzés, hogy régen jobb volt – s pont emiatt a lágy melankólia miatt van az, hogy minden gyengesége dacára jobban szeretem ezt a regényt a Gatsbynél, s a mostani, sokadik újraolvasás során is épp olyan szívfacsarónak találtam, mint eddig mindig.

A regény a tehetséges, ám nem túl előkelő származású pszichológus, Dick Diver, és a mérhetetlenül gazdag lány, Nicole Warren kapcsolatának éveit meséli el. Dick az első világháború során, egy zürichi szanatóriumban ismeri meg a skizofrén tüneteket mutató, labilis ideg- és érzelmi állapotú Nicole-t. Először csak leveleznek, majd a háború után Dick visszatér Zürichbe, és némi idő elteltével feleségül veszi a lassan gyógyuló Nicole-t. A férfi tudja, mit vállal magára, tudja, hogy Nicole talán sosem lesz teljesen egészséges, s neki folyamatosan őrködnie kell majd felette és meg kell védenie minden hatástól, ami felzaklathatja vagy a betegsége kiváltóokára emlékeztetheti. Dick (bár magának sem vallja be, de) ezzel a házassággal feladja ígéretesen induló pályáját, és vállalja, hogy egyetlen betegnek, Nicole-nak szenteli az életét. A férfi ugyanakkor szeretne valamennyit megőrizni a függetlenségéből, és nem a felesége rengeteg pénzén élősködni, ám a pénz és a vele járó nemtörődömség és amoralitás lassan mégis kezdi szétrombolni a Nicole-lal való, egyébként szerelmi alapon nyugvó házasságát és Dick személyiségét is.

Tovább

Címkék: újra, angol nyelvű, f. scott fitzgerald, 2010 december