Kazuo Ishiguro: Napok romjai - The Remains of the Day
Készültem már erre a könyvre egy ideje, de az Ártatlan ország olvasása közben döntöttem el, hogy végre el is olvasom. Bényei többször is említi ugyanis ezt a regényt, például amikor az angol vidéki táj és az angol identitás megszokott irodalmi összekapcsolásáról, vagy arról ír, hogy a hagyományosan pozitív értéknek tekintett visszafogottság negatívan, elfojtásként is értelmezhető – én meg ezek alapján nagyon kíváncsi lettem, hogy miféle regény lehet ez. (S bár ezek a témák tényleg nagyon érdekesen megjelennek a regényben, nem pont ezekre fogok most koncentrálni.)
Olvastam néhány nagyon jó írást a könyvről, például Szilvinél és az Ekultúrán, ezekben szó van a történetről is, ezért arról most nem írok, hanem a továbbiakban inkább a regény nyelvezetén elmélkedek egy sort.
A könyv legfeltűnőbb jellegzetessége a roppant modoros nyelvhasználat, ami természetesen nem hiba, hanem stíluselem: a (szinte) mindig tökéletes formában lévő narrátornak, a főkomornyik Stevensnek szívügye ugyanis, hogy a szavai mindig kellően elegánsak és megformáltak legyenek, s így a nyelvhasználatával is megfeleljen a saját maga által támasztott elvárásoknak azzal kapcsolatban, hogy milyen egy „nagy” főkomornyik.
Nem tudom, milyen a fordítás, de angolul nagyon érdekes élmény volt Stevens belső monológjait és visszaemlékezéseit olvasni: előfordult, hogy egy-egy túlságosan cikornyás, túlfinomult, terpeszkedő mondat végére elvesztettem a fonalat, olyankor visszaolvastam, és minden alkalommal azt tapasztaltam, hogy a mondat tökéletesen értelmes, nyelvtanilag helyes, és bár nagyon átgondolt és mesterkélt módon használt, de egyébként teljesen hétköznapi szavakból áll. Viszont amikor megnyugodtam, hogy mindent jól értek, arra jöttem rá, hogy gyakran nincs is mit érteni, mert Stevens mondatai sokszor szinte kioltják a saját jelentésüket. Gyakran megesik, hogy Stevens még ugyanazon a mondaton vagy bekezdésen belül megcáfolja önmagát, s amit az egyik mondatrészben vagy mondatban állít, azt a következőben visszájára fordítja. Ez valószínűleg abból fakad, hogy Stevens mindig igyekszik a leggondosabban, minden szempontból megvizsgálni és kielemezni minden egyes kérdést vagy emléket, s így végül nem lehet tudni, mi is az, amit valójában gondol az adott témáról. A másik gyakori eset pedig az, hogy a mondatok „igazi” jelentése, Stevens valódi gondolatai és érzései annyira mélyen el vannak ásva a mondatszörnyek mélyére, hogy majdhogynem lehetetlen megtalálni őket.
Stevens egyébként igen visszafogott (önmagát elfojtó) személyiség, akinek legfőbb vágya, hogy tökéletesen megfeleljen a főkomornyiki szerepnek, olyannyira, hogy az már ne is szerep legyen, hanem magába foglalja mindazt, ami ő. Stevens személyisége persze nem illeszkedik tökéletesen a főkomornyikság ideájába. Ám ahelyett, hogy egészséges ember módjára beletörődne ebbe, ő azt a remek megoldást választja, hogy fokozatosan eltemeti lényének mindazon elemeit, amelyek akadályozzák abban, hogy tökéletes komornyik legyen – olyan apróságokról van itt szó, mint az érzelmek, a kicsit is önálló gondolkodás vagy a humánum.
Szerintem különben nagyon érdekes, hogy pont a nyelv válik az elfojtás (a tökéletes komornyikká válás) talán leghatásosabb eszközévé, holott általában úgy képzeljük, hogy a nyelv a személyiség és a gondolatok kifejezésére (is) szolgál, s ezáltal összeköti az embereket. Stevensnél viszont nem így van, a szavak nála elfedik, nem pedig felfedik a jelentést.
Viszont azt is érdemes megfigyelni, hogy minden igyekezet és az elegáns, pontosnak szánt nyelvhasználat dacára Stevens nem ura a nyelvnek, abban az értelemben, hogy gyakran nem tudja magát megértetni másokkal, és nem tud mások szavaira a megfelelő módon reagálni: idegen emberek például gyakran megmosolyogják (és nem is értik meg) Stevens erőltetett, életidegen mondatait. Emellett a komornyik egyik folyton visszatérő gondolatmenetének témája az élcelődés és a nyelvi humor: Stevens sejti, hogy új, amerikai munkaadója gyakran tréfálkozik vele, és zavarja, hogy nem képes kellő gyorsasággal és szellemességgel reagálni a tréfára. (Ezen a hiányosságán azzal próbál segíteni, hogy játékos feladatokat ad magának: mondjuk ráérő idejében kötelezi magát arra, hogy kitaláljon három szellemes mondást az elmúlt óra valamely eseményéről. Ebből a szempontból egyébként emlékeztet a Büszkeség és balítélet Mr. Collinsára, aki szabadidejében szintén szellemességeken és bókokon töri a fejét, amelyeket alkalomadtán majd „spontán módon” felhasználhat.) Stevens emellett azt is érzi, hogy sok emberi kapcsolat alapja az élcelődés és a céltalan, könnyed csevegés, de tudja, hogy ő nem rendelkezik a fecsegés képességével, s emiatt kirekesztve érzi magát. Kicsit úgy tűnik, mintha Stevens folyamatosan rosszul használná a nyelvet: a cikornyáit mások nem értik meg (és sokszor valójában nem is fejez ki velük semmit), ő viszont képtelen a spontán nyelvhasználatra, amely lehetővé tenné számára a beilleszkedést.
A nyelvi és stilisztikai jellegzetességeken kívül egyébként sok más szempontból is érdekes ez a regény: izgalmas figyelni a főszereplők közötti nagyon angol, nagyon visszafogott (alig észrevehető) erotikát; közben lehet gondolkodni afféle kérdéseken, hogy meddig (és kihez) érdemes lojálisnak lenni; vagy meg lehet figyelni, hogy mennyire szelektíven működik az emlékezet, és hogyan mos össze mindent egy nosztalgikus, gyakran hamis képpé.
Egyébként ez nem egy cselekménydús könyv. Bár szó van benne nagy, európai jelentőségű eseményekről, Stevens csak szemléli mindezt, éppúgy, ahogy a saját életét is inkább csak végignézte, mint végigélte. Ebben a regényben tulajdonképpen nem történik semmi. De az nagyon érdekesen nem történik.
