Saul Bellow: Henderson, az esőkirály - Henderson the Rain King
Saul Bellow könyveivel eddig nem voltam túl szerencsés. A Napjaid gyümölcse című regényét vagy tíz éve olvastam, de mostanra már teljesen elfelejtettem, viszont nincs is kedvem újraolvasni. Aztán az egyetemen elolvastam a Humboldt's Gift című Pulitzer-díjas művét is, ami alighanem a legnehezebben legyűrt kötelező olvasmányom volt öt év alatt. Igazából nem is tudom, ilyen előzmények után miért kezdtem bele egyáltalán a Hendersonba – leginkább talán azért, mert megpillantottam a polcomon, és hirtelen megtetszett a címe.
A regény az ötvenes éveiben járó, élethabzsoló, harsány és nagydarab balekról, a milliomos Hendersonról szól, akit mély lelki válság gyötör. A szívében egy hang egyfolytában azt mondogatja: „akarom, akarom”, de Henderson képtelen rájönni, mit akarhat a szíve. A férfi nem találja a helyét, és semmiben nem lel megnyugvást, ezért végül elhatározza, hogy frissen házasodott barátját elkíséri az afrikai nászútjára, hátha az idegen földön majd rájön, mit is szeretne valójában. Ám Henderson kezdetben így sem találja, amit keres, ezért egy alkalmas pillanatban elszakad az újdonsült házaspártól, s egy bennszülött vezetővel önálló utazásba fog, amely során végre valóban megismerheti Afrika igazi arcát, és a kalandjai során arra is bőven van alkalma, hogy önmagába nézzen és elgondolkodjon az életén.
Bellow remekül ötvözi a kalandregény és a filozofikus fejlődésregény elemeit, úgy, hogy egyik irányba sem viszi el túlzottan a történetet. Az örökös elvágyódás és tenni akarás folyton újabb, gyakran igen vicces bonyodalmakba sodorja Hendersont, ám a nagy események közepette a férfi mindig talál időt arra, hogy a múltján és a családján merengjen, vagy hogy az afrikai törzsi falvakban megismert (és egészen véletlenül angolul is beszélő) királyi személyekkel mindenféle egzisztencialista kérdéseket felvetve filozofáljon az életvágyról, a valóságról és önmagáról.
A főszereplő Henderson egyébként a tipikus amerikai antihős: elsőre nem túl szimpatikus, esetlen, goromba, a harsánysága ellenére búvalbélelt figura. Ugyanakkor többre vágyik a hétköznapi életnél, sokat gondolkodik és meglehetősen ironikusan elemzi önmagát, tehát semmiképp sem holmi agyatlan bunkó ő. Viszont fogalma sincs, hogyan kéne úgy élnie, hogy az „igazi élet” legyen, s emiatt képtelen megnyugodni.
Szerintem különben a Hendersonéhoz hasonló lelki válságokról és útkeresésekről született jó néhány ennél jobb regény is, s ezért a történet filozófiai tartalma és a végső „tanulsága” számomra nem volt annyira érdekes. Azzal kapcsolatban meg komoly kétségeim vannak, hogy jó ötlet volt-e a regény lényegi részét Afrikába, az eléggé sztereotipikusan megjelenített „vadak” közé helyezni: ez leginkább csak arra volt jó, hogy az olvasó akadálytalanul merenghessen azon, hogy bizony a modern civilizációtól még meg nem fertőzött afrikaiak mennyivel többet tudnak az élet lényegéről, míg a csúnya, gazdag amerikaiaknak a fél életük is kevés rá, hogy rájöjjenek, mit is akarnak csinálni. (Persze azt hozzá kell tennem, hogy, mint mondtam, a főbb bennszülött szereplők mind tudnak valamennyire angolul, s a nyelvet a szülőfalujuktól távol, civilizált helyeken tanulták meg. Tehát hiába élnek a történet idején Afrika szívében, nem teljesen jellemzi már őket a vadak mitikus ártatlansága és tisztasága.)
Ami viszont mindezek ellenére is érdekessé és élvezetessé teszi a regényt, az Henderson heveskedő, humoros, gyakran (ön)ironikus stílusa. S a stílus nekem pont elég volt ahhoz, hogy sokszor igen jól szórakozzak a regényen, annak ellenére is, hogy volt néhány pont, amikor egyébként inkább csak bosszankodtam volna a hihetetlen kalandokon.
