Bényei Tamás: Az ártatlan ország - Az angol regény 1945 után
Gondolom, nem túl nagy objektivitást sejtet, hogy egy szakkönyvről szóló posztot egy sor rajongással fogok kezdeni, de nem bánom. Angol szakos koromban volt szerencsém járni a könyv szerzőjének néhány kurzusára, amelyek mind nagyon emlékezetesek maradtak számomra. Nemcsak arra gondolok, hogy Bényei hatalmas tudással rendelkezik (sok egyéb mellett) mindarról, aminek bármi köze is van az angol irodalomhoz, hanem arra is, ahogy mindezt előadja: mindenről olyan őszinte lelkesedéssel, éleslátással, szeretettel és ráadásul szórakoztatóan tud beszélni, ami engem teljesen magával ragad.
Tinilányos áradozásom után lassan rátérek a könyvre, amiről a posztom szól. Mivel az egyetemen amerikai szakirányra jártam, az 1945 utáni angol irodalmat jobbára csak a kedvtelésből elolvasott regények alapján ismertem. Így egyáltalán nem volt meglepő számomra, hogy az Ártatlan ország olvasása közben rengeteg olyan összefüggést ismertem meg, amiről fogalmam sem volt, és jó néhány, általam félig-meddig tudott dologról kiderült, hogy tévedés.
Az Ártatlan ország két nagyobb egységből áll: az első hat fejezet felvázolja sok egyéb mellett a 2. világháború utáni Anglia irodalomkritikai irányzatait, a könyvkiadás változásait, a jellegzetes angol regényfajtákat, valamint a stratégiákat, amelyeket a kritikaipar alkalmazott az egyes szerzők kanonizálása vagy a kánonból való kiszorítása érdekében. A többi nyolc fejezetből pedig a korszak (az 1945-től nagyjából az 1970-es évek végéig terjedő időszak) egy-egy jelentős íróját ismerhetjük meg közelebbről: többek között Kingsley Amist, Muriel Sparkot, Lawrence Durrellt, Iris Murdochot, William Goldingot és Anthony Burgesst.
Az egyes szerzőket illetően természetesen nemcsak holmi nagyvonalú, felszínes áttekintésről van szó, hanem Bényei Tamás a lehetőségekhez mérten elég mélyen belemegy a szerzők főbb műveinek elemzésébe, a könyvek fogadtatásának és az írók esetleges kanonizálásának vagy éppen következetes félreolvasásának történetébe, az írók stílusbeli és nyelvhasználati jellegzetességeibe, és abba is, hogy miféle vallási, társadalmi vagy filozófiai megfontolások állhatnak az írók életművei mögött. Számomra rendkívül informatívak és tanulságosak voltak ezek a fejezetek, és nagy kedvet csináltak ahhoz, hogy az eddig olvasottakon kívül további könyveket olvassak pl. Iris Murdochtól vagy Anthony Burgesstől.
Ugyanakkor mégiscsak a könyv első hat fejezetét tartom igazán izgalmasnak, revelatívnak és gyakran megdöbbentőnek. Például rájöttem, hogy mekkorát tévedtem én is, amikor tudatlanul azt gondoltam, hogy az 50-es évek angol regényét a „dühös fiatalok” (pl. John Braine, John Osborne és Alan Sillitoe) „mozgalma” határozta meg: mint kiderült, a „dühös fiatalok” címke a sajtó kreálmánya volt, az ezzel a címkével ellátott írók sokszor nem is ismerték egymást, gyakran nem voltak különösebben jó véleménnyel egymás művészetéről, mozgalmat meg végképp nem alkottak, s végül a fiktív mozgalom alig néhány év után eltűnt.
Ez az eset is jól jelzi azt, ami általánosságban is jellemezte az angol kritikai és akadémiai életet a háború után: a kritikusok igyekeztek mindent felcímkézni, ami nem illett bele a mesterségesen meghatározott és életben tartott angol irodalmi főáramlatba, s a címkékkel gyakran ártalmatlanná és mellékes jelentőségűvé is tették a főcsapástól elcsatangoló, nehezen vagy sehogyan sem besorolható írókat: Lawrence Durrellt például elintézték azzal, hogy Proustot másoló, dekadens modernista, William Goldingot meg beletették az allegorikus regényeket gyártó író skatulyájába.
Az efféle ártalmatlanító mechanizmusok működése mellett azt is döbbenetes látni, hogy egyetlen ember (F. R. Leavis) miként tudta évtizedekre meghatározni a kortárs angol irodalom kritikai fogadtatását; hogy a papírfedeles könyvek kiadásának robbanásszerű növekedése hogyan változtatta meg az olvasóközönséget, majd ez hogyan hatott vissza az írókra; vagy hogy a kritikusok hogyan és miért hozták összefüggésbe a regény formáját annak erkölcsiségével.
Aztán az is nagyon érdekes volt, hogy megtudtam, az angol kritikai élet híresen elmélet- és kortársellenes, s hogy a nagy angol egyetemeken még a 90-es években is alig-alig lehetett kortárs irodalmi kurzusokkal találkozni, annyira erős volt az akadémiai életben a leavisi hagyomány, amely gyakorlatilag figyelmen kívül hagyott mindenkit, aki D. H. Lawrence után alkotott az angol irodalomban. Ezzel párhuzamosan viszont külföldön és a külföldi egyetemeken rendkívül nagy népszerűségnek örvendett a kortárs angol irodalom – többek között azon prózai oknál fogva, hogy a kortárs írók még nem voltak agyonkutatva és -elemezve (mint mondjuk Jane Austen), ezért egyrészt gyümölcsöző kutatási terepnek bizonyultak, másrészt pedig a kortárs regények egyetemi tanításához gyakran elég volt maga a primer szöveg, mivel releváns szakirodalom még nem létezett.
További példák kiragadásától eltekintek: a könyv 500 oldalas (plusz bibliográfia, természetesen), és az elejétől a végéig roppant érdekes, jól dokumentált és meggyőző. Emellett persze nem könnyű olvasmány: Bényei Tamás erősen vonzódik a többszörösen összetett, zárójeles közbevetésekkel tarkított, bekezdésnyi mondatokhoz (legalább ebben az egyben hasonlítunk egymásra), viszont mindenképpen megéri a figyelmet és az időt. A szerző már említett lelkesedése és érdeklődése pedig írásban is remekül átjön, s ez igen élvezetes olvasmánnyá teszi a könyvet.
És még egy dolog, amivel eddig nem nagyon találkoztam szakkönyvekben (bár nem olvastam még túl sokat), s ami nagyon tetszett: a szerző számos alkalommal szembemegy a kialakult értelmezői hagyományokkal, s bevallottan az a célja egy-egy szerző vagy mű elemzésével, hogy új irányt jelöljön ki a jövőbeni értelmezések számára. Ambiciózus cél, ami szerintem teljesen jogos és megvalósítható.
